(a Krónika Szempont melléklete nyomán, 2000. dec. 16-17-i szám)

Maga tudja, hogy mi szunnyad az emberek lelke mélyén? Én pszichológus vagyok, de nem tudom. Csak azt tudom, hogy a jó meg a rossz a környezet hívására jön elő. Kaphat az ember olyan hívást, ami a pozitív értékeit csalogatja elő, de olyant is, ami a negatívakat.

Az agresszív nacionalizmus, a rasszizmus a nemzeti államok kialakulásakor természetes módon erősödik fel. Vagy válság esetén. Olyankor már csak ez marad ahhoz, hogy valami közösség-illúzió kialakuljon. A kohézió a megtámadott közösségekben is nagyon nagy, a vallási közösségekben például, amelyek rengeteg agressziót robbantottak már ki, minimális különbségek miatt. Igaza van Freudnak, aki egy cikkében a kis különbségek és a nagy sérelmek összefüggéséről ír.












Én fiatalkorom óta folyton egy negatívan megkülönböztetett kisebbség tagjaként éltem. Zsidó polgári családból származom. Gyermekkoromban, a polgárháború idején mint zsidót üldöztek, később az volt a baj, hogy polgári értelmiségi vagyok, nem pedig munkáskáder. Nem bántottak, csak egy kicsit háttérbe szorítottak. És én meg is esküdtem magamnak, hogy soha többé nem fogadom el, hogy engem bármilyen diszkrimináció érjen.

Hosszabb ideig tartózkodtam Indiában, és ott egyszer egy Siva-pap mondott nekem egy nagyon furcsát. Azt mondta, mérhetetlen sok embert öltek meg a gyűlölet jegyében, ennél valamivel többet a szeretet jegyében, de a közöny, a visszavonulás, a magány jegyében még nem öltek meg senkit.

Az a követendő út, hogy az ember tegye magát belülről rendbe. Ne a másik emberen vezesse le a belső feszültségeit. Számomra nagyon rokonszenves volt annak idején az Amerikában elkezdődött "keep smiling" (mosolyogj) mozgalom: ez azt jelentette, hogy nincs jogod visszavenni a vásárlón vagy az ügyfelen, ha rosszul töltöttél egy éjszakát a feleségeddel. Nálunk meg az van, hogy az ember az elintézetlen belső ügyeiből adódó feszültséget a neki kiszolgáltatott embereken üti vissza.

Hogy képmutatás volna akkor is mosolyogni, ha különben nincs jó kedvem? Én nem irtózom ilyen mértékben a hazugságtól. Demokratikusan élni csak önfegyelemmel lehet. Akármennyire sürgős a dolgom, nincs jogom elszáguldani a várakozó autósor mellett. Még akkor sem, ha belül azt érzem, hogy hű, de mennék. Vagy ha engem meghívnak a barátom esküvőjére, kutyakötelességem mosolyogni. Nem ronthatom el a többiek szórakozását, akkor sem, ha korábban valami megrázkódtatás ért. Ez afféle szociális hazugság. Tekintettel van a másik emberre.

Maga a hazugság egyébként nem egy olyan iszonyat, amilyennek mondani szokták. Figyelje meg a tízparancsolatot: ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj... De van olyan, hogy ne hazudj? Nincs. Mert a tízparancsolat disztingvál. Azt a hazugságot ítéli el, ami érdekből és a másik ember kárára van: "Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot..."

Nagyon okos A kékszakállú herceg várának a tanulsága: még a legintimebb kapcsolatban is elég öt ajtót kinyitni. A hatodiktól már sötétebb lesz, a hetediktől pedig teljesen besötétül.

Én borzasztóan utálom az olyan embert, aki félrelép, aztán hazamegy,
és azt mondja a feleségének: Matild, én nagyot vétettem ellened, lefeküdtem Rózsival. Ez egy gyáva igazság, mert a félrelépő nem hajlandó egyedül elviselni saját cselekedetének a következményeit. Mert mihez kezdjen ezzel a kijelentéssel Matild? Ugyanezt gondolom a nagyobb dolgokról is.

Hogy a politikusok igazmondásában hol legyen a határ? Nekem e tekintetben nagyon eretnek nézeteim vannak. Kétfajta politikust ismerek. Az egyiknek a szakmája, a másiknak a küldetése a politika.
Az utóbbitól az isten mentsen meg bennünket! Az ilyen politikus elhiszi, hogy ő a sors kiválasztottja, és mániákusan tör elképzelései megvalósítása felé. Mindenen átgázol, és mindent tönkretesz. Ellenségnek tartja politikai ellenfeleit, úgy érzi, hogy jogában áll őket elpusztítani, tönkretenni.

Soha nem jut eszébe egy munkáspárti angol politikusnak, hogy azt mondja: Thatcher asszony és a konzervatívok sötét barlangban vörös fáklyák fényénél Anglia vesztére esküdtek. A kelet-európai térségben viszont rögtön ellenség lesz a politikai vetélytárs, és ezáltal megszűnik minden emberi kooperációs lehetőség.

Idő kell ahhoz, hogy itt normalizálódjanak a viszonyok. A földön vannak szabadságszerető népek, és vannak szabad népek. Ez két különböző történelmi múltat jelent. A szabadságszerető nép mindig szeretett volna szabad lenni, de sohasem lehetett. Nincs hagyománya, nincs stílusa arra, hogy hogyan kell demokratikusan, szabadon élni.

A londoni Westminster székesegyházban ott vannak Anglia királyai, mind. A zseni, az őrült, az ostoba, Anglia tönkretevője, Anglia felemelője, és ott vannak a miniszterek is: a búr háború kirobbantója, az indiánok kiirtója, a fasizmus ellen fellépő, és így tovább. Egyetlen tetemet, egyetlen hullát sem rúgtak ki. Anglia vállalja a múltját. Ettől hiteles. Ezért van angol identitás.

Nálunk, ahol mindig le kell tagadni vagy meg kell másítani az elmúlt tíz-húsz-harminc évet, nem tud kialakulni egy stabil pszichikai atmoszféra, egy stabil identitás. Nem jó, ha azt mondjuk, hogy semmi közünk nem volt a kommunizmushoz, mert azt az oroszok csinálták, meg a fasizmushoz sem, mert azt a németek csinálták. Ki kell mondani, hogy igen, ez is volt a magyar történelemben. És akkor ki tud alakulni az egészséges nemzettudat.