jobb agyféltekés rajztanfolyam, rajzórák, olajfestmény rendelésre -portré, mandala-, tudatosság

A karma törvénye | A belső utak könyve | Hogyan öljük meg magunkat? | Kívülről nem jön megváltás | Hordaléktalajon | Kutyások | Istenek órája? | Az utolsó ítélet | Egy barátság végórái | Alvilági utazás | Tisztesség | Bukás | Mi teszi Önt boldoggá? | A tagadás nem elég | Popper Péter emlékére |

Bukás

„A kisfiú természetesen nem volt néma. Jól megteremtett felső tagozatos diák az általánosban, csak megfontolta, hogy hol, mikor szólal, meg és mit mond. Az iskola nem tartozott a beszédre késztető helyek közé.
A szülők kétségbeesve rohantak az orvoshoz.
-Képzelje, doktor, az órákon nem hajlandó felelni. Némán megvárja, amíg beírják neki az elégtelent. Mi lesz ebből? Megbolondult? Kíváncsiak vagyunk, magával szóba áll-e?
Velem szóba állt. Rövidesen kiderült, hogy rettenetes bukásfóbia uralkodott el rajta. Már egy egyes osztályzat gondolatára remegni kezdett a szájszéle, könnyek öntötték el a szemét, mozgásvihara lett és menekülni próbált a saját belső feszültsége elől. A bukásfóbia volt a gyerek pokla. Logikailag megközelíthetetlen volt.
-Nézd, ha felelsz, sikerülhet jelesre, jóra, közepesre, elégségesre, elégtelenre. De ha nem felelsz, csak egyest kaphatsz, ami nyílegyenesen vezet a bukáshoz.
Nem mondtam újat neki. Akkor következett a tanár-idomítás. Technikák a tanár nevetségessé tételére, presztízsének rombolására. Tetszett neki, pompásan szórakozott az ötleteimen, de nem merte megcsinálni. Megmaradt vágyfantáziának. Felhívtam a figyelmét arra is, hogy még a legszigorúbb tanár fenekén is van egy kis fekete lyuk…Amin keresztül bélszeleket bocsát ki és kakál. Elmeséltem neki a nagyothalló tanár történetét, aki nem hallotta a saját fingását, és utána mindig megelégedetten bámult a körülötte ülőkre.
-Na, ez jól sikerült.
És a rengeteg komoly beszélgetés az egész felelés-bukás komplexumról. Végül mindez hatni kezdett.
Én voltam az őt biztosító érzelmi bázis és szülőekvivalens, aki inkább komikus, mint tragikus jellegét látta e fóbiának.
Summa summarum, eredményesen befejezte a tanévet. Mindenki nagyon boldog volt és gratuláltak a sikerhez: tanárok, szülők maga a gyerek, akiből délceg felelő lett…

Csak én voltam boldogtalan.
Én ugyanis azt gondolom, hogy ami egyszer megijesztette az embert, az máskor is felbukkanhat és megijesztheti.
Epiktétosz filozófus-rabszolgának elhiszem, hogy nem a dolgok gyötörnek meg minket, hanem a dolgokról alkotott képzeteink.
Továbbá azt is gondolom, hogy félelmeink zöme a képzeletünk által kimunkált és érzelmekkel telített papírmumus, amely elpukkad, ha félelmét legyőzve közel megy hozzá az ember.
Munka közben megszerettem ezt a gyereket. Elhatároztam – boldogság ide vagy oda - , hogy ezt a terápiát a saját szakállamra, a szeretet jogán, teljesen befejeztem.
Először a szülőket hívattam. Azt hitték, megőrültem. De intelligens emberek voltak, lassanként megértették a gondolatmenetemet, és végül – kelletlenségüket hangsúlyozva, és minden felelősséget rám hárítva – beleegyezésüket adták a folytatáshoz.
Aztán jött a fiú. Nyaralási beszámoló, az új tanévkezdés izgalmai, ki mellett fog ülni, ki mit tanít majd.
Majd elmondtam a terveimet. Először csak tébolyt olvasott ki a szememből, aztán lassan kezdte felfogni a grandiózus játékot, amit ajánlottam.
-Emlékszel a tavalyi évre? A bukáshisztériádra? A megbukásodra?
-Persze. Mindenre emlékszem.
-Mondd, bízol bennem? Rám bízod magad?
-Sokkal jobban, mint hinni tetszik.
-Hát akkor tegyél nekem egy szívességet! Bukjál meg az idén!
Láttam a szemében a régi pánik felvillanását. Mégis azt válaszolta:
-Rendben van, ha ezt akarja. De…Ennek tényleg van értelme?
-Nagy értelme van. Megöljük a félelmeidet.
Nagy tanácskozás folyt. Melyik számára a legkönnyebb tárgy? Végül a történelmet választottuk. És némi pedagógiai kárálás, családlátogatások, fenyegetőzések kíséretében becsületesen megbukott belőle.
-Tessék. Ez volt a mumus, a bukás. És most meg vagy bukva. Itt fekszik döglötten. Hiszen a lányok ugyanolyan csinosak, a hagymás rántotta ugyanolyan finom, csak te lettél fiúból férfi. Menj, öreg, pótvizsgázzál le, de tudd: ez a félelem a meg-nemfeleléstől nem támad fel soha többé!
Elment. Egyenes derékkal, határozott léptekkel. Az ajtóból még vigyorogva visszanézett:
-Köszönöm.”