"A kérdés persze az, hogy egyáltalán van-e az öregségnek valamiféle méltósága vagy csak gyalázata van?

Az öregség méltóságának hirdetése az ősi kultúrákból ered, amelyeket joggal nevezhetünk emlékező kultúráknak.
E kultúrákban az emberi viselkedés legfőbb meghatározója a hagyomány.
Az emlékező kultúra számontartja az újra meg újra megismétlődő emberi helyzeteket: a családban, a munkában, fölé és alárendeltségben, a hatalomban, a politikában, a gazdagságban és szegénységben, a szerelemben és a csalódásban, istenfélelemben és gazemberségben, egyszóval: valamennyit.

Ez a kultúra emlékezik arra, hogy minden emberi és társadalmi helyzetnek van mitikus ősképe, őslegendája.
S ha e tudás birtokában szemléli a jelent, akkor az ember életét távolról sem látja annyira egyéninek, mint amennyire az Egó szeretné, hanem inkább az ősi mítoszok újraélésének valamilyen egyéni variációban.

A lélektani kérdés az újraélés formájának és a karakternek a kölcsönös egymásra hatása.
Mindennek alapja a kollektív és az egyéni emlékezés arra, hogy mit üzen a múlt, a hagyomány, hogyan viselkedtek az ősök hasonló helyzetben.
S az öreg ember jobban emlékezik, mélyebb dolgokat tud erről, mint a fiatal. Az öreg ember többet tapasztalt, több élményt szerzett, mint a fiatal.
Az öreg ember több viselkedésformát próbált ki, mint a fiatal. Tehát az öreg ember értékesebb kincsesháza a hagyománynak, a viselkedési lehetőségek és következményeik megítélésének, mint a fiatal.
Ezért meghajolva kell tisztelni az ősz hajat és az ősz szakállat.
E tisztelet mellékterméke, hogy csökkenti a megöregedés tragikumát, s még a legnagyobb seggfejnek is megadatik az a vigasz, hogy idő múltával majd meghajolnak előtte.

Az úgynevezett gondolkodó társadalmak tesznek a hagyományra, ami csak béklyó a számukra.
A múlt felé orientálódás értelmetlen konzervativizmus, csak akadálya a cselekvésnek, a társadalmi, szakmai, erkölcsi hajók új vizekre kormányzásának, egyszóval a fejlődésnek.
S az öregek éppen ezt az utálatos hagyományőrzést képviselik.
S mert az emésztésükkel is sok baj van, elég, ha igencsak mérsékelt juttatásból élelmezik magukat, ők az „eltartottak”, a társadalomra nehezedő fölösleges terhek, akiket csak humánus előítéletek miatt nem szabad véglegesen kiiktatni a közösségből.
Az öregedés tehát nehéz helyzetet teremt, amennyiben a modern világban folyamatos biológiai és szociális értékcsökkenéssel jár.
Az öreg embernek csak akkor van méltósága, ha ő ad saját magának, mert kapni senkitől sem fog."