„-Hallgass rám - mondta a tag. - Ne hallgass rám. Csak állj itt, és figyelj. Amit látni fogsz, az korántsem csoda. Olvasd el az atomokról meg a fizikáról szóló könyvedet…vízen járni gyerekjáték.
Ezt mondta, és mintha nem venné észre, hogy a tó itt van közvetlenül mögöttünk, megfordult és a víz felszínén kisétált néhány méternyire a parttól.
Az egész olyan volt, mintha a tó valami kősivatagon a nyári hőségben megjelenő délibáb lenne. A tag szilárdan állt a víz színén, repülőscsizmája egyetlen hullámot sem vetett, egy csepp víz sem fröccsent rá.
-Na látod- mondta.- Gyere.
A saját két szememmel láttam. Egyértelmű volt, hogy lehetséges, hiszen a tag ott állt, ezért odamentem hozzá. Mintha fényes, kék linóleumon jártam volna, elnevettem magam.
-Donald, mit csinálsz te velem?
-Csak megmutatok neked valamit, amit előbb vagy utóbb mindenki meg fog tanulni - mondta -,  te most épp kéznél vagy.
-De én…
-Figyelj. A víz lehet szilárd - toporzékolni kezdett, olyan hang hallatszott, mint amikor bőr ütődik fel keményen a sziklán - , meg lehet nem szilárd. - Megint toporzékolt egyet, és most felfröccsenő cseppek zúdultak mindkettőnkre. -Érzed? Próbáld ki.
Milyen gyorsan hozzászokik az ember a csodákhoz! Egy percbe sem telt, és kezdtem elfogadni, hogy lehet járni a vízen, hogy ez természetes, hogy… szóval, hogy van ez?
-De ha ez a víz most szilárd, hogyan lehetne inni belőle?
-Ugyanúgy, ahogy járunk rajta, Richard. A víz nem szilárd és nem folyékony. Te meg én döntjük el, hogy számunkra milyen legyen. Ha azt akarod, hogy a víz folyékony legyen, gondolod folyékonynak, cselekedj aszerint, hogy folyékony, igyál belőle. Ha azt akarod, hogy olyan legyen, mint a levegő, tégy úgy, mintha levegő volna, lélegezd be. Próbáld ki.
Talán tényleg van valami a fejlett lelkek jelenlétében, gondoltam. Talán az ő hatósugarukban, mondjuk, egy húszméteres körben körülöttük történhetnek ilyen dolgok…
Letérdeltem a vízre, és belemerítettem a tenyeremet. Folyékony. Aztán hasra feküdtem, belenyomtam az arcom a kékségbe, és bizalommal nagyot lélegeztem belőle. Mintha meleg, folyékony oxigént lélegeztem volna, semmi fuldoklás, semmi kapkodás levegő után. Felültem, és a szememmel kérdeztem a tagot, feltételeztem, úgyis tudja, mi jár a fejemben.
-Mondjad - bíztatott.
-Miért kell kimondanom?
-Mert amit kérdezni akarsz, az pontosabban fejezhető ki szavakkal. Mondjad.
-Ha a vízen járni tudunk, belélegezhetjük és megihatjuk, miért nem tehetjük meg ugyanezt a földdel?
-Igen. Jó. Meglátod…
Könnyedén kisétált a partra, akárha festett tavon járt volna. De alighogy a lába érintette a szilárd talajt, a part menti fövenyt és füvet, süppedni kezdett, és alig pár lassú lépés után vállig süllyedt a földbe meg a fűbe. Olyan volt az egész, mintha a lóitató hirtelen szigetté vált volna, a tóparti mezők meg tengerré. Egy percig úszott a legelőben, sötét iszapcseppek fröcsköltek körülötte a füvön. Most egyszerre az tetszett csodának, hogy egy ember a földön jár!
Ott álltam az itató vizén, és lelkesen megtapsoltam a tag mutatványát. Meghajolt, ő meg nekem tapsolt. Visszasétáltam a tóparthoz, folyékonynak gondoltam a földet, és megérintettem a csizmám hegyével. A fű körkörösen gyűrűzni kezdett. Milyen mély lehet? A kérdés majdnem kicsúszott a számon hangosan. Olyan mély lesz, amilyennek én gondolni fogom. Hetven centis, hetven centi mély lesz, gondoltam, és nekifogtam belegázolni. Teljes bizalommal léptem a partra, és abban a szempillantásban elsüllyedtem, összecsapott a fejem fölött. Ijesztően sötét volt, visszatartottam a lélegzetemet, gyorsan felrúgtam magam a felszínre, kapkodtam a szilárd víz, a tó után, hogy megkapaszkodjam benne.
A tag a füvön ült, és vigyorgott.
-Figyelemre méltó növendék vagy, tudod, ugye?
- Egyáltalán semmilyen növendék sem vagyok! Szedjél ki innen!
-Szedd ki magad.
Abbahagytam a kapálózást. Szilárdnak látom, ki tudok mászni. Szilárdnak látom… és már ki is másztam, tetőtől talpig mocskosan, iszaposan.
-Ember, hogy te milyen koszos lettél!
Az ő kék inge és a farmerja makulátlan volt, egy csöpp iszap, de még egy porszem sem látszott rajta.
-Húúú! - Kiráztam a koszt a hajamból meg a fülemből, nem volt mese, a bríftasnimat kihajítottam a fűre, és úgy, ahogy voltam, bementem a folyékony vízbe, és a hagyományos, nedves módszerrel megtisztálkodtam.
-Tudom, hogy van jobb módszer is.
-Van gyorsabb módja, igen.
-De persze, el ne áruld. Ülj csak nyugodtan, és vigyorogj, és hagyd, hogy mindenre magamnak kelljen rájönnöm.
-Oké.
Végül is csuromvizesen oda kellett mennem a Fleethez, száraz holmiba bújtam, a nedves cuccomat meg felaggattam a merevítőhuzalokra száradni.
-Richard, tartsd jól az eszedben, mit is csináltál ma. Könnyedén elfelejtjük a pillanatokat, amikor birtokunkban volt a tudás, úgy véljük, álmodtunk, vagy amolyan régimódi csoda történt velünk, egyszer, kivételesen.”