Szathmári Sándor: Gépvilág


„-Jó napot - mondta, mikor belépett. - Megismer?
Különös érzésekkel néztem rá. Középkorú férfi volt. Nagyon ismerős, és mégse tudtam, kire emlékeztet.
Biztos, hogy sose láttam, és mégis… Honnan oly ismerős ez az arc?
Persze! Már eszembe jutott. H. G. Wells arcképén láttam ezeket a vonásokat.
De ki lehet ez az ember, aki ennyire hasonlít rá?
-Bocsásson meg – mentegetőztem -, de sehogy sem emlékszem… Egész megjelenése Wellsre emlékeztetett, de minthogy az azonosság lehetetlen, tehát…
-Miért volna lehetetlen?
-Először is azért, mert ő engem nem ismert…
-De már ismerem.
-Kicsoda?
-Én. Már megmondtam a nevemet.
-Ön H. G. Wells?
-Pontosan. És mi már találkoztunk.
-Ha szabad kérdeznem, mi célja ennek a tréfának?
-Nem tréfálkozom. Ez a legteljesebb valóság.
Vállat vontam.
-Akkor talán folytatom a félbeszakított mondatot: másodszor, Ön azért nem lehet
H. G. Wells, mert a mester már sok éve halott.
-Ön nem tudja, hogy H. G. Wells halhatatlan?
Önkéntelenül meghajoltam. Nem vendégemnek, hanem a halhatatlan névnek.
-Igen, a mester halhatatlan. Megjegyzésem csak a fizikai halálra vonatkozott.
És ez a halál –sajnos– a legnagyobb emléket is sújtja.
-Ez igaz. De ön bizonyára tudja, hogy az időgépen utazásokat szoktam tenni.
Nos, én még halálom előtt elindultam, hogy Önt ma meglátogassam. Már tudniillik abban a mában, amely Önnek most MA. Nekem azonban ez a „ma” sok évvel korábban van, mint Önnek. Indulásomkor környezetem 1938-at írt.
Kétkedésem kezdett eloszlani, és annál nagyobb csodálatba átmenni.
-Eszerint Ön most 1938-ban van.
-Ha legutóbbi indulásom környezetének idejét számítjuk. De ha most innen elindulok, ennek ideje 1964 lesz, és esetleg kikötök 2064-ben. Ha onnan indulok tovább, annak kelte 2064 lesz.
Én tehát nemcsak műveimmel, hanem testileg is ott vagyok az idők minden pontján, a karbonkortól a végtelen jövőig. Na és mi jogon lehet valakire azt mondani, hogy ekkor és ekkor meghalt, ha ezer év múlva is ott fog ebédelni (vagy számomra helyesebben: ezer év múlva is ott ebédelt), aludt és beszélgetett valahol,
a világ valamelyik részén?
-Aha! Most már értem a halhatatlanságot. Valóban szédítő perspektívák!
-Ott voltam a saját temetésemen is.
-Fantasztikus! Nem vinne el engem is a temetésemre?
Elgondolkozott.
-Kétségkívül tanulságos kirándulás. Ön is megtudná a nekrológokból, mi mindent szándékozott kimondani műveivel. Nos, ha akarja…
-Köszönöm, így már jóval kevésbé kecsegtető. Akkor inkább azt szíveskedjék megmondani, minek köszönhetem a megtisztelő látogatást?
-Olvastam egy 1965-ben kelt írását, amelyben helyesen írja le a gondolkodó gépek fejlődését és annak hatását a társadalomra. Mindent pontról pontra helyesen.
-Bocsánat, de ilyet én nem írtam.
-Mondtam, hogy 1965-ben írta, most pedig még csak 1964-ben vagyunk.
-Ja persze! És ezt Ön a jövőben olvasta?
-Úgy van. Mondjuk: olvasni fogtam. Az időgép különleges igeragozást kíván.
A befejezett jövő mellé meg kell tanulnunk a múltban befejezett jövőt is. Nem akarok Shaw barátommal konkurálni az angol nyelv megreformálásában, de a shell igét a múltban befejezett jövőre alkalmassá tettem a shelled segédige alak megalkotásával. Azért mondtam így: I shelled read.
-Tehát a jövőben olvasta.
-Igen. Ezért mondtam azt is, hogy már találkoztunk.
-Szóval Ön olvasni fogta az írásomat, és engem is látni fogott a jövőben.
-Kezdi érteni. Hát megismétlem: Ön helyesen írta le a jövőt. De nem gondolja, hogy Ön kissé udvariatlan házigazda?
Ekkor eszméltem rá, hogy mindez az előszobában történik. A váratlan, nagy meglepetéstől szinte megzavarodtam. Szégyenkezve invitáltam be és ültettem le egy fotelbe. De ott rögtön folytattam a kérdezősködést:
-Ha Ön mondja, mester, akkor bizonyára minden úgy volt, ahogy Ön látta a beteljesedést. De mondja: hogyan fogtam én előrelátni a távoli jövőt?
-Mert én hoztam hozzá az adatokat.
-Nekem? Mikor?
-Ma. Még mindig nem érti? A jövőben olvastam egy írást, amelyben Ön említést tesz arról, hogy az adatokat tőlem kapta, tehát sietve elindultam a távoli jövőbe, hogy teljesítsem mai feladatomat. Majd onnan visszajöttem, és íme, átadom az adatokat.
Ezzel zsebéből kis korongot vet elő és átnyújtotta. Értetlenül forgattam kezeim között. Mintegy öt centiméter átmérőjű korong volt, bizonytalan anyagból készítve. Fém? Műanyag? Nem tudni. Értetlenül néztem rá.
-Hogyan értsem ezt? Mi ez?
-Kultúrtörténelem.
-Mi-cso-da?
-Kultúrtörténelem. Amit maguk most könyvekben írnak meg, azt a jövőben gépek írják ilyen tárcsákba.
-Talán tárcsákra? Nemde?
-Nem. Beléjük. Ennek a korongnak minden molekulája elektromos töltésű. Legalábbis valami olyasfélét tartalmaz. Én nem ismerhetem az akkori technikát. Ha ezt az olvasógépbe teszik, az forgatni kezdi, és az egymás után letapogatott molekulák töltéseiből a kettes számrendszer alapján kiolvassa azt a szöveget, amelyet a másik gép beleadott. Néhány trillió molekulában annyi szöveg van, mint maguknál egy könyvtárban. Tehát ezt a korongot a történelemgép írja. Persze már nem „írta”, hanem beletöltötte, de hát jobb kifejezés híján használjuk ezt az elavult szót.
-Sőt, még helyesebben mondva, azzal íratta bele valaki.
-Nem kérem! A történelemgép kutatta ki a múltat. Ő vetette össze az adatokat és írta meg belőlük ezt a korongot, amely tartalmazza az egész kultúrtörténelemet az első ember megjelenésétől a saját koráig.
-Na de hogyan fogták elolvasni abban az időben az ilyen korongokat?
-Már mondtam: a gép letapogatja molekuláról molekulára.
-És elmondja hangosan vagy leírja?
-Miért kellene a gépnek elmondania vagy leírnia?
-Hát hogy értik meg másképp az emberek?
-Ja persze! – mondta homlokára ütve - , még nem mondtam. Hát ebben a korban már nincs ember!
-Nincs ember?
-Nincs. A gépeknek pedig minek emberi nyelv? A gép így tud jobban olvasni. A kettes számrendszer alapján. Ha a korongot letapogatta, már el is olvasta.
-És kinek olvassa, ha már nincs ember?
-Önmagának. Vagy egy másik gépnek, akinek szüksége van rá.
-Talán „amelynek”, nem „akinek”.
-Ahogy vesszük. Az akkori gépek már tökéletesebbek, sőt személyiségebbek, mint most mi.
-De kedves mester, ha már ilyen csodálatos gépek vannak, hát ki építette azokat?
-Maguk a gépek. Csak nem képzeli, hogy a korlátolt emberi agyvelő ilyen konstrukciókat tud létrehozni?
Maga is tudja, hogy a konstruktőrök már évtizedek óta gépekkel számolnak, amelyek már nemcsak helyettesítik, hanem felül is múlják az emberi agyvelő munkáját. A gondolkozó gépek továbbfejlesztését pedig el se lehet képzelni másképp, mint gondolkodó gépekkel. Szóval a gépek maguk tervezik és maguk építik önmagukat vagy még tökéletesebb utódaikat. Ugyancsak ők szedik szét elavult társaikat.
-Szédületes! És hova lettek az emberek?
-Éppen ez van ebbe a korongba töltve.
-És hogyan tudom meg azt én, aki nem tudom elolvasni?
-Már beszéltem a történelemgéppel és megígérte, hogy le fogja fordítani, méghozzá magyarra, hogy könnyebben olvashassa. Csak hát, tudja, ez a nyelv nálunk már ismeretlen, és ki kell kutatniuk visszanyomozás útján.
-Vagyis régi magyar könyveket keresnek ki?
-Olyan már nincs, hanem egyszerűen visszanyomoznak. Ugyanis minden történésnek valami oka van. Legalábbis nagyjából. Minden történésnél a gépek mérlegelnek millió feltehető okot, és a sok lehetőség közül más történésekkel egybevetve ki tudják nyomozni, hogy melyik volt az igazi, jobban mondva, a legvalószínűbb, így jóformán mindent kilehet nyomozni, és megállapítható, hogy például 1950. május 22-én öt óra harminckét perckor John Smith újságárus a Grosvenor téren eltüsszentette magát. Nos, így lehet visszanyomozni a magyar nyelvtant és szótárt is. De ez persze időt igényel. Két év múlva azonban kész lesz a fordítás.
-Nagyon köszönöm. De most egy kis zavar lesz az időrendben. Ugyanis Ön azt mondja, hogy jövőre már meg is fogom írni a történetet.
-Ejnye, de nehezen illeszkedik be az időgép gondolkodásmódjába! Pedig az igeragozást már szépen elsajátította. Az, hogy ők két évig fordítják, nem azt jelenti, hogy Ön két év múlva kapja meg. Elvégre ott szállok ki az időgépből, ahol akarok. Számomra az idő egyszerűen nem létezik. De Önnek annál drágább minden perc, tehát, ha megengedi, már búcsúzom is. Na, adja ide a korongot! Good bye!
Öt perc telt el, mikor újra kinyílt az ajtó.
-Nem akartam sokat várakoztatni – mondta -. Azért szálltam ki újra ebben az időben. Gépországban a két év eltelt. Átadtam nekik a korongot, és mindjárt előreutaztam két évet. Megkaptam a fordítást, és íme, itt az irat a távol jövőből. Nevezzük tehát jövőiratnak.
Aktatáskájából papírköteget vett elő, és letette az asztalra.
-Ez az egész? – kérdeztem.- Azt mondta, hogy egy egész könyvtárt tenne ki a korong szövege.
-Ez csak az a rész, amely önt érdekli. Azt kérdezte ugyanis, hogy miért nincs ember a gépek korában. Ebből megtudhatja. Tehát eredményes munkát kívánok. Bár ezt felesleges is mondanom, mert tudom, hogy eredményes lesz, jól fogja megírni.
-Olyan biztos menne, mester?
-Tudja, hogy olvastam a munkáját. Már ki is javítottam benne a hibákat. Természetesen nem emlékszik rá, mert a jövőben történt. Jövő évben.
-Persze! Szóval jó leírás fogott lenni?
-Jó. Csak most már írja meg. Mint már mondtam, egy év múlva megint itt voltam magánál, akkor viszont fogottjuk látni egymást. Tehát good bye!"

Kapcsolódó cikkek: