Múlt, jelen, jövő
Azok az emberek, akik azt hiszik, hogy több életünk van, két táborra
oszlanak. Az egyik tábor azt mondja, hogy ezek saját elmúlt életeink.
Szerintem az okosabbak azok, akik azt mondják, hogy nincs múlt, jelen s
jövő.
Ez is egy illúzió.
Minden egyszerre történik. Nemcsak itt vagyunk.
A tudatállapotunk ugyan itt van fixálva, de mi nemcsak itt vagyunk,
hanem húsz, harminc, kétszáz, ötszáz helyen így, mint ahogy most itt
beszélgetünk, máshol is vagyunk. Annyira ügyesek vagyunk, hogy száz
helyen tudunk egyszerre lenni, de minthogy csak egymás után tudunk
belelátni abba, hogy ezen a helyen kívül még hol vagyunk, azt hisszük,
hogy ezek más életek. Azt hisszük, hogy nem egyszerre élünk. Pedig nincs
külön élet, s nincs külön idő, hanem minden egyszerre van.
Van
valakinek egy ceruzája, aminek radír van a végén? Van. Jó.
Mi három
dimenzióban és időben élünk.
Ha van három dimenziós idő, akkor mindenkit
meg lehet találni. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek négydimenziós
intelligens lények, akikről nekünk halvány gőzünk sincs, mert a negyedik
dimenziót nem tudjuk érzékelni.
Ezt a következőképpen fogom
illusztrálni: képzeljétek el, hogy vannak kétdimenziós lények, akik egy
kétdimenziós világban élnek. Ezek amolyan lapos emberek, akiknek nincs
harmadik dimenziós kiterjedésük. A házaikat csak kör alakú falak vehetik
körül, mert ha lennének sarkok, akkor azokat nem látnák. Ők mindenről
tudnának, ami ebben a két dimenzióban történik. Ha ezt az illusztrációs
papírlapot hajtogatnám, akkor azt hinnék, hogy földrengés van. Ennek a
kétdimenziós embernek halvány gőze sincs arról, hogy én mit csinálok,
csak akkor tudna valamit rólam, ha hozzáérnék a világához. Akkor nagy
csoda történne, mert a semmiből valami lenne.
Mi tudjuk, hogy
nekem itt van egy ceruzám. Ha a laphoz hozzáérek, akkor csoda történik
ebben a világban. Na most legyen ez a ceruza egy lény, aki még nem
született meg. Ha a ceruzával átlyukasztom a papírt, akkor megszületett a
gyerek. A csecsemő a grafit, mert a ceruzának az eleje az ugye grafit.
Ha nagyon jól etetik ezt a grafitot, akkor ez a grafit ilyen fémet fog
növeszteni, ami a ceruzán a grafit után következik. Ilyenkor már idősebb
a gyerek, mert már fémet növesztett, nagyon szeretik, jönnek a rokonok
és megcsodálják, fényképezik, ő pedig csak nő, ahogy dugom át a papíron,
s a fém rész után következő piros műanyag lesz belőle. Most már
utálják, mert már tinédzser és már bajok vannak vele, ő pedig nő tovább,
és amikor már a ceruza végén lévő radírgumi ér a papírhoz, akkor az
orvosok azt mondják, hogy már nem sokáig fog élni. Mert amikor olyan
radírgumis az ember, akkor már nagyon öreg és ráncos.
Mikor aztán így
elmegy – s kihúzom a ceruzát a papírból – akkor lyukat hagy maga mögött,
olyankor mindenki sír, mert az ember meghalt, már nincs tovább.
Megszületett, felnőtt, élt és meghalt, de valójában semmi nem történt
vele.
Abszolút semmi. Ez a ceruza nem változott meg, ez mindig is ilyen
volt.
A kétdimenziós síkban élőknek azonban az az illúziójuk, hogy
valaki megszületett, élt és meghalt.
Remélem, hogy ezt megértitek, és
akkor majd elgondolkoztok azon, hogy amikor csecsemők voltatok, akkor is
ugyanazok a négydimenziós vagy öt-, hatdimenziós lények voltatok, akik
most vagytok, mindössze akkor még csak az orrotok látszott, most pedig
már más testrészeitek is, a végén pedig majd jön a radír.
Ez is
lehet, nem? Ez a többdimenziós lény nem fél a haláltól. Csak akkor félne
tőle, ha a tudatállapotának csupán a keresztmetszetéről lenne tudomása,
mint ahogy a papíron élő kétdimenziós lények is csak a ceruza
keresztmetszetét érzékelték.
Csak akkor félne a haláltól, ha
elfelejtené, hogy a változás csak illúzió, és az örök lét a valóság.
Hogy mi történik a tapasztalatokkal? Azt nem tudom.
Hallgató: Erre tapasztalatból jöttél rá?
Ez
biztos. Erre valóban rájöttem. Van egy angol könyv, amiben egy
matematikus teljes részletességgel leírja, hogy ezek a kétdimenziós
emberek hogy élnek, milyen a szexuális életük stb. A könyv címe:
Flatland. Ha tudtok angolul, akkor nagyon érdemes megkeresni, mert ez
egy klasszikus könyv. Ő nem arról beszél, amiről én beszéltem, csak
arról, hogy talán van egy ilyen kétdimenziós világ, és ott sem unalmas
élni.
Egy egydimenziós világ kicsit unalmas lenne.
A kétdimenziós már
egész érdekes, ott még egyetemek is lehetnek. Ezt azért is mondom el
nektek, mert nagyon kell vigyázni arra, hogy miként nézünk dolgokat.
Lehet, hogy az idő illúzió, de nekünk nem tűnik illúziónak.
Nagyon úgy
tűnik, mintha az idő valóság lenne.
Most csak azt mutattam meg nektek,
hogy talán illúzió.
De ha már illúziókról beszélünk – csak azért,
hogy még jobban leromboljam a tudományos nézeteiteket – van itt egy
másik dolog, amiről azt gondoljátok, hogy valóság.
Ezt úgy hívják, hogy
kauzalitás. Hát az sem létezik.
Képzeljétek el, hogy egy tudós ül egy
fal előtt, s e mögött a fal mögött van egy világ. Ő azonban csak egy
hasadékon keresztül lát át a falon túlra. Csak azt látja, ami a
hasadékon át látható. Ez annak a metaforája, hogy nekünk csak szemünk
van, fülünk van, jó, van még mikroszkóp meg teleszkóp, de azok mind csak
egy olyan hasadékot alkotnak, amelyen át kilesünk a világba.
Sokkal
több minden létezik annál, mint amit képesek vagyunk meglátni.
Most
képzeljétek el, hogy mi okosok a fal innenső oldalán vagyunk és mindent
látunk, nemcsak azt, ami a hasadékon keresztül látható. Mi tudjuk, hogy
mondjuk egy macska járkál a fal előtt. Néha erre jön, néha arra megy. A
tudós, aki a fal túlsó oldalán ül, és csak egy hasadékon át tudja
szemlélni a világunkat, nem tudja, hogy mi az a macska, ő macskát soha
nem látott. Azt azonban észreveszi – mert jegyzetel – hogy valami kicsi
és fekete történik, ami aztán úgy elmegy. Majd nem sokkal utána valami
kicsi szőrös következik, és az is elmegy ugyanabba az irányba. Nem
tudja, hogy mi történik, nem tudja, hogy ez egy macska, de mondjuk
elnevezi ezt a kicsi feketét orrnak, azt a szőrös kis feketét pedig
faroknak. Mondjuk, hogy az ő nyelvében ezeket a szavakat használja. De
mi lesz a nagy felfedezése? A hipotézise az lesz, hogy az orr farkat hoz
magával, azaz az orr farkat okoz. Minden alkalommal, amikor orr van,
lesz egy farok is. Egy tudományos folyóiratban fogja közölni, hogy
szerinte minden alkalommal, amikor valaki lát egy orrot, akkor farok is
következik. Mint tudjuk, egy tudós legfontosabb dolga az, hogy
jóslatokat állítson fel. Amikor aztán a másik irányból jön egy orr, s
utána nem sokkal később az is farkat okoz; akkor már biztos benne, hogy
ez nem csak egy irányban történik, hanem mindenfelé.
Ha azonban valahogy
felvilágosítanám, a falat elvenném, és megmutatnám neki, hogy itt egy
macska van, akkor a tudós nagyon szomorú lenne, mert mindent ki kellene
dobni, amit addig leírt.
Arra ugyanis nem gondolt, hogy nincs
kauzalitás, és minden egy.
Minden egyben van, nincsenek semmilyen
részek, nem lehet a világot feldarabolni.
Csak egy van, csak egy macska
van, nincs orra, nincs farka, azt csak azért hisszük hogy van, mert a mi
érzékszerveink olyan kis teljesítményűek, és emiatt olyan keveset
vagyunk képesek látni abból, mi is a valóság, hogy nem is akarjuk
megengedni magunknak, hogy észrevegyük, mennyire korlátozottak vagyunk,
így aztán inkább hatalmasaknak és okosaknak akarjuk érezni magunkat, s
elhitetjük magunkkal, hogy tudjuk, mi mit okoz. Így tudósok lehetünk, de
azt nem hisszük el, hogy minden egy, s nem lehet a dolgokat
feldarabolni.
Most, hogy már leromboltam az időt és a kauzalitást, még
mit csináljak? Vannak kérdések?
Feldmár András : A tudatállapotok szivárványa (részlet)