Régebben sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottam a gondolataimnak, mint mostanában. Azt hittem nagyon fontos, hogy mit gondolok, mert attól vagyok igazán Én.
Most már inkább oda próbálok eljutni, hogy minél kevesebbet gondolkozzak, és inkább csak érzékeléseket, felismeréseket éljek meg. Hogy miért ez a váltás?
Mert úgy vettem észre, hogy a gondolataim legnagyobb része teljesen felesleges, ismétlődő, és sokszor nem túl kellemes érzelmeket gerjeszt bennem, aminek semmi köze az éppen aktuális helyzethez.
Általában nem a jelennel kapcsolatos, csak a múltban vagy a jövőben csúszkál, képzelődik, mozizik, és emiatt azt, ami éppen valójában zajlik körülöttem, szinte teljesen figyelmen kívül hagyja, vagy csak minimális figyelmet fordít rá.
Olyan tapasztalatokat gyűjtöttem, hogy ha elcsendesedik bennem ez a folyamatos gondolatáram, akkor sokkal élőbbé, probléma mentesebbé, örömtelibbé válik a pillanat. 

Valahogy olyan vibráló, lüktető életté válik az addig élettelen szoba, kiélesednek az érzékszervek, úgy egyszerre érzek és hallok mindent, sokkal intenzívebben, mint amikor tele vagyok gondolatokkal.
Olyan élesen, olyan nagyon és olyan egyszerűen, szinte határtalanul csak Vagyok. A határtalanságot úgy értem, hogy ebben az energialüktetésben valahogy úgy elveszíti a fizikai megjelenésem a jelentőségét.

Ahogy újra megjelennek a gondolatok, mint egy állandó belső rizsa, ahogy elkezdek megint agyalni’, valahogy ez az egyszerűség, öröm, felszabadultság érzés elillan.
Nos, ez még a nehéz helyzetekre is igaz, ha nem kapcsolunk hozzájuk folyamatosan gondolatfüzéreket, akkor csak tennivaló, esetleg fizikai fájdalom maradhat, de szenvedés, probléma’ nem.
Sokat próbálkoztam mindenféle technikákkal, trükkökkel, hogy megszabaduljak ennek a folyamatos belső hangnak a negatív hatásaitól.
Próbálkoztam a tudatalatti felszabadításával, pozitív gondolkozással, energiák irányításával, kismillió trükkel az önismeret terén, koncentrációs, meditatív gyakorlatokkal stb.
Nagyon sok működő, segítő technika létezik, de végül oda jutottam, hogy magát a gondolatot tartom feleslegesnek.
Persze nem a gyakorlati élethez szükséges gondolatokról beszélek, hanem a felesleges agyalásról. Amióta nem csak a gondolkodónak’ tartom magam, hanem egy azt megfigyelni tudó, a felett vagy mögött létező… őőő… talán a tudat a legjobb kifejezés rá, tehát a gondolat feletti tudatnak, azóta a gondolataimat egyre többször csak vigyorogva figyelem, hogy aha…
....nem olyan fontosak már.
Ha belevesztem egy gondolatáramba, azt többnyire gyorsan észreveszem, mert olyan nehezebbé, feszültebbé válik az élet’, az örömérzést valami negatív érzés váltja fel, és ennek rögtön érzem a fizikai hatását is.
Olyan izmaim, testrészeim kerülnek feszültség alá, amikre semmi szükség, pl. vállam, gyomrom, kezem. Ahogy megérzem a fizikai feszültséget a testemben, rögtön tudom, hogy belezuttyantam egy gondolatkupacba, elvesztettem a jelenlétet, a figyelő elaludt.
Ilyenkor megörülök, hogy hoppá!
Köszike!
Ébresztő!
Lelazítom az izmaim, és szeretetteljesen megmosolygom a kis egóm cuki próbálkozását, hogy megint átvette az irányítást egy időre.
Olyan ez mint egy kötéltánc, a kötél a jelen pillanat, és bármelyik oldalra lepottyanhatsz róla, a múlta, a jövőbe.
De egyre hosszabb időre sikerül fennmaradni rajta. :)