Egy barátság végórái

Weimarba és Buchenwaldba csak ketten utaztunk magyarok.
A lármás amerikai csoport, egy tűnődően csöndes japán csoport és négy mosolygó öreg hollandus. Nagydarab mackós, szőke férfiak.
Aztán ott volt a sofőr, meg egy szúrósan ösztövér és kortalan tolmácsnő, határtalan buzgalommal és rossz angol kiejtéssel felvértezve, Érsek Gabi meg én.
Nekünk külön összjátékunk volt: én angolról, Gabi németről fordított magyarra.
Mert Weimarba és Buchenwaldba csak ketten utaztunk magyarok.
- Először Goethe, aztán az SS - mondtam Gabinak. -
Figyelje, ez a sűrített európai történelem. Bár ha én utazási iroda volnék, megfordítanám a sorrendet. Valahogy jobb lenne az utóhatás, nem?
Gabi csak vigyorgott. Ő mosolynak hiszi, de vigyorog. Így társalog.
Mert beszélni nem nagyon szeret. Illetve nagyon nem szeret beszélni, vagy hogy is van ez?
Én megállíthatatlanul sokat pofázok, már csak azért is, hogy közben rájöjjek arra, hogy voltaképpen mit is gondolok arról, amiről beszélek.
Sokszor úgy érzem, hogy a szavaim úgy kopognak Gabi lelkének páncélzatán, mint az esőcseppek egy tank tetején.
A tank mélyén üldögél Gabi, és hallgatja a külvilág üzenetét. Gabi lelki tankjának különben van ágyúja, de nincs lőszere, vannak kerekei, de nincsenek hernyótalpai. Békés tank, jobban mondva ma már békés tank, de mégis a háborúban kovácsolták. De akkor is...
Szóval elindultunk látogatóba, először Goethéhez, azután az SS-hez.
- Nem ártana, ha ma az átlagosnál többször szóba állnál velem - mondtam még Gabinak - mert egész nap úton leszünk, és kurva unalmas az amcsik lefetyelését hallgatni. Könyvet meg nem hoztam, egy árva újságom sincs. Legalább egy kicsit érezd magad felelősének a közérzetemért.
Gabi vigyorgott.
Dühbe jöttem.
"Hazafelé szálljatok gondolatok Ölelkezzél szívem és a tenger, aki folyton csak vigyorog, az szerintem buta ember!" - idéztem neki Majakovszkijt.
Akkor már elhagytuk Lipcsét. A tolmácsnő rendíthetetlenül fordította nekünk a tájat.
- Modern lakótelep - mondta - és ott volt egy modern lakótelep.
- Napraforgómezők - mondta - és napraforgómezők mellett suhantunk el.
- Jénában vagyunk - mondta - és Jénában voltunk.
Kávéivás, pisilés. De valami egyre jobban viszketett bennem, ahogy továbbindultunk.
Kis fájó, viszkető nyugtalanság, mint mielőtt bementem érettségizni.
Kibámultam az ablakon, de titokban Gabi profilját is néztem. Hátratámasztotta a fejét, a szeme csukva volt. Az arca olyan kemény volt, mint egy római féldombormű egy kőszarkofágon.
Sebész. Arról volt híres, hogy amikor Erzsi meghalt az intenzív osztályon, felkelt az ágya mellől, ahol két és fél napig ült, és nézte a feleségének eszméletlenségbe simult arcát, aztán elment az uszodába.
Négyezer métert úszott.
Ültem a startkövön és néztem, ahogy úszik. Át akarta úszni az Óperenciás-tengert, de nem ért partot.
Így hát vissza kellett fordulnia. Aztán vacsorázni mentünk.
A vendéglőig én vezettem. Erzsiről sohasem beszéltünk. őróla sem beszéltünk soha.
Tulajdonképpen soha semmiről nem beszélgettünk, ami lényeges.
Tulajdonképpen mindig csak arról hallgattunk, ami lényeges.
Arról, ami a szavak alatt van. Ezért vagyunk barátok.
- Nem ártana, ha ma az átlagosnál többször szóba állnál velem - mondtam neki még egyszer.
Németországban foltosak a mezők. A fű fakózöld és a napfény fehéres meg az árnyék sötétlő foltjai rohantak mellettünk. Németországban azon a reggelen foltosak voltak a mezők, mert a felhők szétszakadoztak.
- Nézd csak - mondtam Gabinak -, én látványosan bebizonyítom neked, hogy züllött el egy kultúra fél évszázad alatt. Gondolj a Dreyfus-perre! Egész Európa lázas izgalomban hörgött, mert egy francia zsidó tisztet igazságtalanul száműztek az Ördög-szigetre. Ennyit számított még akkor az igazság és egyetlen ember sorsa.
De azóta is. Mi meg most épp Buchenwald felé furikázunk. De azóta is... Pár ezer ember pusztulása, egyik-másik minizsarnok őrjöngése, terrorista mutatványok, mindez csak mellékes rádióhír reggelizés közben. Még a dzsem sem csurog le a vajas zsemlénkről.
- Nézd csak - mondtam Gabinak -, be kell látnunk, hogy Hitler elvesztette a háborút, de a lelkekben győzött. A mi lelkünkben is... A világ pedig tele lett kisebb-nagyobb Hitlerekkel. A téboly fontos politikai tényező, számolni kell vele.
- A féldombormű felémfordult. Nem volt szeme. A szeme helyén sötétség volt.
És vigyorgott, az istenit neki!
Egy pillanatra rámjött a frász. Tulajdonképpen ritkán félek, még leginkább a nagy vizektől sötétben. Ha éjszaka beúsztam a tengerbe, vagy akár csak a Balatonba, előbb-utóbb mindig rámtört egy nyüszítő szorongás, valami kozmikus fenyegetés, és kétségbeesetten evickéltem kifelé.
Egy ilyen éjszakán, ahogy zihálva partot értem, ott állt egy nő. Ismertem a szomszéd nyaralóból. Mozdulatlanul várt, és amikor odamentem hozzá, lassú, szinte kultikus mozdulatokkal szétnyitotta a fürdőköpenyét, és lecsúsztatta a földre.
A derengő csillagfényben láttam, hogy meztelen.
- Rövidesen Weimarba érkezünk - dalolta a tolmácsnő.
- Rövidesen Weimarba érkezünk - mondtam gyorsan Gabinak és kinéztem az ablakon.
Azon a reggelen Németorszégban foltosak a mezők. Goethéről nem tudok írni. Schillerről sem. Goethétől különben is dührohamot kapok, halálra idegesít, öntelt pozőr, még a seggét is ünnepélyesen törüli ki. És mégis oda kell rá figyelni, erre az emelkedett szellemű sikermalacra. Ez volt a kedvenc szava, ez, hogy "emelkedett", amitől azonnal feláll a szőr a hátamon.
És közben kénytelen vagyok meghunyászkodni, mert valamiféle áldás sugárzik belőle, és egy emberen túli tudás a világról és az élet dolgairól. Ezt kapta ajándékba ez a vén udvaronc, fekete frakkba csomagolva, kebelén az elmaradhatatlan csillagérdemrenddel.
Kiváló áruk fórumának védjegye. Meg kell veszni tőle.
Weimarban nagyot ebédeltünk. Gabi árnyképet vásárolt a Goethe házban, azt nézegette modortalanul a leves mellé.
Szemben ült velem a közös asztalnál, mellettem az amerikaiak, akik az istennek sem akartak leesni rólam.
Boldogtalanul csevegtem, és hiába próbáltam tolmáccsá zsugorodni, Gabit nem lehetett bevonni a társalgásba.
Csak zabált, és bámulta a képecskéit.
Ebéd után összegyűltünk a busz mellett. Akkor azt mondja az egyik hollandus,
a legmackósabb, a tolmácsnő-kaktusznak:
- Én és a barátaim még itt szeretnénk maradni Weimarban. - Angolul beszélt.
- Ha visszafelé jönnek Buchenwaldból, vegyenek fel minket.
A kaktusz összeráncolta a szemöldökét. Ettől még szúrósabb lett.
- Nem akarják megnézni a lágert?
- Szeretnénk Weimarban maradni.
- Nem akarják leróni a kegyeletüket ott ahol Ernst Thälmannt kivégezték?
Ezt rossz néven vennék az elvtársak... Velünk kell jönniük.
A férfi lágy arca megmerevedett. Kihúzta magát. Most látszott csak, hogy milyen nagydarab ember. Most látszott csak, hogy harminchárom éve nem mondták neki, hogy valami muszáj. Most látszott csak, hogy harminchárom éve nem mondták neki, hogy valamit nem lehet. Most látszott csak, hogy már benne van a korban.
- Ide figyeljen! - mondta, és a hangja olyan volt, mint a kőrengeteg.
- Én és a barátaim ezt a meghívást Buchenwaldba már megkaptuk - 1944-ben. Túléltük. A másodszori meghívást most visszautasítjuk. Akkor sajnos nem volt rá lehetőségünk.
A halálos csendben hallani lehetett, ahogy a kaktusz tüskéi zizegve lepotyognak. Azt mondta halkan, majdnem alázatosan:
- Kérem... Ahogy óhajtják. Visszafelé itt fogunk megállni...
Akár a láz, úgy szökött bennem magasra a szégyen. Mert én elmentem volna akkor is, ha nem akarok. Csak nem teremtek ilyen kínos helyzetet! Mindig elmegyek, akkor is, ha nem akarok. Hiszen csak apróságról van szó. Majd ha zeng az ég, akkor hős leszek.
De ez az ember szabad volt. Belülről volt szabad.
Gabira néztem. Az arca komoly volt és figyelő. Csak egy perc múlva kezdett vigyorogni.
Istenem, gyermekkorom óta szeretnék bátor ember lenni. Akkor még nem tudtam, hogy Gabi milyen bátor. Csak ültem mellete, és ringtam az ülésen, behunyt szemmel. És a ringatás ritmusára énekelt bennem valami:
- Nem hazudok... soha többé... Nem hazudok... Soha többé... Itt az idő... Nem hazudok... Soha többé... Nem hazudok...
Itt volt az idő. Hogy többé már ne hazudozzak összevissza.
Itt volt az út. Az én damaszkuszi utam. Weimarból Buchenwald felé.
Ennek az autóbusznak különösen puha volt a rugózása. Úgy ringatott, mint egy elfásult dajka a csecsemőket. Teleettük magunkat, és most emésztettünk, mint a zsákállatok. Hátradőltem és behunytam a szemem, mert láttam, hogy Gabi makacsul nézi a tájat, és nincs kedve beszélni.
Enyhe hányinger forgolódott a gyomromban. Meleg volt, hónom alól elindult az első verejtékpatakocska. Mélyeket lélegeztem, hogy el ne rókázzam magam a damaszkuszi úton, Weimarból Buchenwald felé.
Surrogtak a kerekek - a busz nagy ívben kanyarodott. Kinyitottam a szemem. Leértünk a főútvonalról, keskeny úton suhantunk, sötétzöld erdők között.
Gabi ekkor felém fordult. Arca ijesztően szürkészöld volt, homlokán kövér izzadságcseppek ereszkedtek lassan lefelé, és megakadtak a szemöldöke peremén. Onnan már kis erecskékben folytak a halántékára.
- Ez a kurva német konyha... - mondtam, de csak suttognom sikerült.
- Ez a vér útja! - mondta Gabi, de csak suttognia sikerült.
- Micsoda? - Ez a vér útja! - mondta Gabi másodszor is, de most már olyan keményen, hogy többen felénk fordultak.
- Így hívtuk. Mert aki itt kidőlt, azt azonnal agyonlőtték. A lágerbe csak erős, teherbíró állatok érkezhettek meg. Ez volt a központi elosztó tábor.
- Te?... Itt voltál?
- Ezen az úton vonszoltam végig az apámat. Pedig megadhattam volna neki a könnyű halált.
- Őrült vagy! Miért jöttél ide?
- Vissza kellett jönni, egyszer az életben. Ötvenéves vagyok. Nem érted?
Az arca levált rólam, és koppanva esett az ülés alá. A helyén csak kő volt, kőbe mart szigorúság.
Keskeny úton suhantunk, sötétzöld erdők között. Buchenwald körül nyüzsgött a vasárnapi nép a butikok és a souvenir bódék között. Lehetett kapni deportált mártírok jelvényét, virslit, fényképes borzalomfüzetkéket, sört, fagylaltot és émelygő undort.
Lehetett látni tisztára mosdatott, fehér harisnyás kislányokat, hősiesen terebélyes német anyákat és répafejű atyákat, akik nem kevésbé hősiesen törtek utat a tömegben kis családjuk számára.
Pocakjukon már nem lehetett volna összegombolni a karcsúsított zöld egyenruhát.
Lehetett látni farmernadrágos délceg ifjakat és aranyos trikók alatt ugrándozó kebleket; lehetett látni a világ valamennyi márkájú fényképezőgépét és egy vaskaput a beleforrasztott kovácsoltvas felirattal:
"Mindenkinek a magáét", pontosabban azt, ami jár neki.
Lehetett hallani töredék mondatokat a világ minden nyelvén, lehetett hallani az idegenvezetők sürgető kiáltásait, amivel a csoportjukat biztatták sietésre, mert lejárt a haláltábor megtekintésére szánt programidő; lehetett hallani egy helybéli kövér idegenvezető monoton és szakszerű magyarázatát a haláltábor állványra szerelt és pontosan megrajzolt térképe előtt:
- Harmincötféle néphez tartoztak a tábor foglyai. Rendkívül nagy volt ennek következtében a nyelvi zűrzavar. Szinte elképzelhetetlen az a szervezési tehetség, ami ahhoz kellett, hogy ebben az összevisszaságban rendet lehessen tartani...
Gabi lelkiismeretesen fordította magyarra. A tolmácsnő lelkiismeretesen fordította angolra.
Ezt mondta: "Ha a tarkójára ütnék... Ha a tenyerem élével csak egy iszonyú nagyot ütnék a tarkójára, oda, ahol a háj gyűrűzni kezd a koponyája alatt - vajon mi történne? Vajon ütne-e a hollandus, aki ezekben a percekben virágot tesz Schiller sírjára? Vajon érdemes-e még élni ebben a tébolydában, amibe beleszülettem?"
És én gépiesen mormolom, ahogy továbbindulunk:
- Danke sehr... Danke vielmals... Köszönjük a magyarázatot.
A kapu. És egy rommező.
A barakkok alaprajzai látszanak. Egy-két épület áll csak. A központi parancsnokság a hatalmas térség túlsó oldalán. A befogadóhelyiségek. A krematórium.
Gabi sorban rámutat.
- Itt láttam utoljára az apámat.
Ez volt a mi barakkunk.
Itt sorakoztunk reggelenként.
Az orvosi vizsgáló. Látod, ide kellett állni, hogy a magasságunkat megmérjék. És itt az a kis nyílás a falban. A gyanútlanul méredzkedők tarkón lövésének céljára. Ügyes, nem?
A fal túloldalán kis helyiség volt. És egy szék a hóhérnak, hogy el ne fáradjon szegény.
Nem tudom miért, de ettől a széktől bicsaklott ki a lelkem.
Mikor újra kiléptünk a szabad ég alá, szédülni kezdtem. Gabi hangja is eltávolodott, mintha víz alól hallanám.
A fecsegő, idegességükben nevetgélő és fotomasináikat csattogtató amerikaiak, a hallgatagon figyelő japánok és közöttem vibrált a levegő, mint mikor forró nyári napokon remeg a felhevült asztfalt fölött.
És ebben a vibrálásban megláttam az angyalt. Halálangyal volt, de a rosszabbik fajtából.
Nem az álomba simuló békés halál Thanatos angyala. Nem a hősi halál extatikus angyala a kivont, lángoló karddal. Nem a gyötrődő, rákos halál kegyetlen inkvizítora. Ez az angyal buta volt és óriási és tohonya. Kifejezéstelen arccal gugolt a táj fölött, a válla így is elérte a ritkásan szállongó felhőket.
"Úristen még mindig itt van. Harmincnyolc éve bóbiskol, mert nem érzi az áldozatok éltető füstjét. De itt van."
Megkapaszkodtam Gabiban és a tágra nyílt japán szemekben. Eljöttek Európába, hogy megnézzék azt a kultúrát, ahol kétezer évvel ezelőtt meghírdették a szeretet evangéliumát. Talán ők is látták az angyalt, mert egyre nagyobb lett közöttük az idétlen, görcsös viháncolás.
Talán a főpap is látta az angyalt, amikor leborult és megcsókolta Auschwitz földjét.
Talán ez a halálos döfés az angyalnak, nem a tarkón verések.
Bementünk a krematóriumba. Hideg volt, közönyös, és sértődött, mint egy nyugdíjba küldött szenvedély.
A japánok a fal mellé húzódtak, szinte vigyázzban álltak. Az amerikai fényképezőgépek csattogása és a vakuk villogása elviselhetetlenné vált. Tulajdonosaik izgatottan érdeklődtek a technikai részletek iránt:
- Hol hozták be a hullákat? Hány fokos volt a kemence? Hány működött egyszerre? És a hamvak? Mi volt a fűtőanyag? Mennyi műszaki személyzetre volt szükség?
A fene a hisztériás lelkemet. Majdnem üvölteni kezdtem, üvölteni egy pillanatnyi csendért, csak annyiért legalább, amivel a gyűléseken emlékezünk időközben felfordult kollégáinkra.
A csoportból előlépett Gabi. De úgy lépett ki, hogy mindenki zavarodottan elhallgatott.
Ránk szakadt a csend, pedig nem üvöltött, csak két lépést tett előre.
Letette a földre a kopott aktatáskát, amit eddig csak a hóna alatt szorongatott, és kivett belőle egy vérvörös megviselt rózsacsokrot.
Betette az egyik kemencébe, és szégyenlősen azt mormolta:
- Az apámnak hoztam...
Aztán leült a földre, oldalra dőlt, és kitört belőle egy kisgyermek fuldokló sírása.
A szívem irtózatos dobbanásokkal vert, minden ütése a dobhártyámat feszítette. Mire körülnéztem - egyedül voltunk. A falhoz támaszkodtam és vártam, amíg Gabi föltápászkodik és azt nyögi:
- Menjünk innen a francba!... Mentünk.
A múzeumot sem néztük meg, az emberbőrből készült tárgyakat sem.
Visszafelé csend volt a buszban. Ebbe a csendbe szálltak be a Weimari hollandusok, és elsüllyedtek benne.
Én tudtam, hogy ez a csend végleges, és már megkövülőben van köztem és Gabi között.
Van olyan szemtanú, akinek nem lehet megbocsájtani.
Éjszaka nem tudtam aludni. Felkeltem és elindultam a bár felé. Két óra lehetett.
Gabi ajtaja alól fény szűrődött ki. Benyitottam. Ott ült a karosszékben, úgy ahogy hazaérkezett. Az aktatáska mellette hevert a földön.
Intett, hogy menjek ki. Kimentem. A bárban Martinit ittam és konyakot.
Arra gondoltam, hogy reggel kiutazok a repülőtérre és hazamegyek.
Arra gondoltam, hogy nem fogok kimenni, mert még tart a kongresszus, és kiküldetésben vagyok. Arra gondoltam, hogy Weimarból Buchenwald felé találkoztam a szabadsággal, és méltatlan voltam rá.
Aztán amikor már eléggé berúgtam, elmentem lefeküdni.
Másnap délelőtt volt az előadásom, a Marx Károlyról elnevezett egyetem nagytermében.

Legfrissebb bejegyzések:
2014-09-10
Kiállítás
 | részletek
Szept 19. Toronya utca 33. :) fél hét.... utána nem ám hazamenni, mert icakába nyúló buli van, a "Hóditás éjszakája" Vad leszel, vagy vadász? Minden facér J-artosnak kollektíve párt...
2013-10-28
Kiállított munkák
 | részletek
feltöltés alatt......
2013-10-28
Fotók
 | részletek
Ezek a fotók 2013.09.20-án készültek a Táborhegyi Népházban rendezett -Jobb agyféltekés rajztanfolyamtól Van Gogh-ig- kiállítás megnyitóján....
»» minden bejegyzés

Az oldalon szereplő információk, képek és publikációk szerzői jogvédelem alatt állnak. | Minimum felbontás: 1024 x 768 | Grafika és kivitelezés: Civertan Bt.