"-Kiderült, hogy van még húsz percem. Rosszul emlékeztem a vonatindulásra. De persze az is legalább ennyire lehetséges - fűzte hozzá pillanatnyi gondolkodás után - , hogy a vasúttársaság emlékezett rosszul. Ez eddig eszembe se jutott.
-Folytasd már! - kacagott föl Fenchurch.
-Szóval vettem egy újságot, persze csak a keresztrejtvény miatt, aztán átsétáltam a restibe egy csésze kávéra.
-Te rejtvényt is fejtesz?
-Igen.
-Melyiket?
-Rendszerint a Guardianben megjelenőket.
-Szerintem azok túl egyszerűek. Én a Timest jobban szeretem. Na és megfejtetted?
-Mit? 
-A keresztrejtvényt a Guardianben.
-Még arra se volt időm, hogy belenézzek - felelte Arthur. - Egyenlőre a kávémra várok a pultnál.
-Jól van. Akkor vedd meg a kávédat.
-Megtörtént. És vettem mellé még egy csomag kekszet is.
-Milyen fajtát?
-Ötórai Teát.
-Jó választás.
-Az a kedvencem. Szóval új szerzeményeimmel letelepedtem egy asztalhoz. De meg ne kérdezd, milyen asztal volt, mert arra már tényleg nem emlékszem. Talán kör alakú.
-Jól van.
-Az alaphelyzet így festett: az asztalnál ültem, balra tőlem az újság, jobbra a csésze kávé. Középen a csomag keksz.
-Már látom is magam előtt.
-Amit azonban nem látsz - mondta Arthur - , mert eddig nem is említettem, az egy férfi, aki már előttem ott ült az asztalnál, egészen pontosan velem szemben.
-Hogy nézett ki?
-Teljesen hétköznapian. Aktatáska, elegáns öltöny. Nem úgy tűnt - tette hozzá - , mintha bármi furcsa dologra készülne.
-Ó, ismerem a típust. Na és mit csinált?
-A következőt: áthajolt az asztalon, elvette a kekszes csomagot, föltépte, aztán kivett egyet, és...
-És?
-Megette.
-Micsoda?
-Megette.
Fenchurch döbbenten meredt rá.
-És te mi a csudát csináltál?
-Amint az adott körülmények között bármelyik vérbeli angol csinált volna. Úgy tetem, mintha nem venném észre.
-Tessék? Miért?
-Hát, elvégre ez, ugye, nem egy olyan helyzet, amivel naponta találkozik az ember. Egy darabig töprengtem, de semmiféle frappáns megoldást nem súgott sem neveltetésem, sem tapasztalatom, sem a velem született ösztön. Mégis, hogy kéne reagálnom arra, ha valaki pimaszul, a szemem láttára dézsmálja meg a kekszemet?
-Hát, mondjuk...  - Fenchurch elgondolkozott. - Be kell ismernem, én se tudom, mit csináltam volna. No de mi történt?
-Dühödten meredtem a rejtvényemre - mondta Arthur. - Egyetlen megfejtés se jutott eszembe. Belekortyoltam a kávéba, az meg ihatatlanul forrónak bizonyult. Aztán összeszedtem magam, és én is kivettem egy kekszet, feltünően tudomást sem véve arról az apróságról, hogy a csomag csodálatos módon már nyitva áll...
-Ez is valami, legalább visszavágtál.
-Hát, így is fogalmazhatunk. Kivettem és megettem egy kekszet. Nagyon határozottan és feltűnően rágcsáltam, hogy a szemben ülőnek kétsége se lehessen afelől, mit csinálok. Ha én megeszek egy kekszet, az meg van éve.
-Ő hogy reagált erre?
-Kivett még egyet - közölte Arthur - , Esküszöm, hogy így történt. Kivett még egy kekszet, és megette. Olyan határozottan, ahogy most itt ülünk a földön.
Frenchurch kényelmetlenül fészkelődni kezdett.
-A probléma most már az volt - folytatta Arthur - , hogy mivel először nem szóltam, másodjára még nehezebbnek éreztem a téma előhozatalát. Elvégre mit mondhattam volna? "Bocsásson meg, de... nem tudtam nem észrevenni, öö... Nem jó. Egyszóval ismét nem vettem róla tudomást, sőt, ha lehet, még inkább nem, mint az előbb.
-Félelmetes...
-Megint megpróbáltam a keresztrejtvényre koncentrálni, de tökéletesen sikertelenül. Így aztán azt tettem, amit V. Henrik Szent Crispin napján...
-Mit?
-A résre rontottam újra. Kivettem még egy kekszet. És egy pillanatra találkozott a tekintetünk.
-Így?
-Igen... Hát, nem egészen így. De találkozott. Egy pillanatra. Aztán mindketten gyorsan félrekaptuk. De nekem elhiheted - mondta Arthur - , a levegőt hirtelen elektromosság töltötte meg. Egyre feszültebb lett a légkör az asztal fölött.
-El tudom képzelni.
-Így ettük meg az egész csomag kekszet. Egyet ő, egyet én, egyet ő, egyet én...
-Az egész csomagot?
-Hát, tulajdonképpen csak nyolc darab volt benne, de ennek ellenére egy örökkévalóságnak tűnt, mire elfogytak. Két gladiátornak se lehetett volna nehezebb dolga.
-A gladiátorok - jegyezte meg Fenchurch - , a napon küzdöttek volna, ami azért fizikailag megterhelőbb.
-Hát igen. Na mindegy. Amikor már csak az üres csomagolópapír hevert közöttünk, a férfi, mint aki jól végezte dolgát, fölállt és elment. Természetesen megkönnyebbültem. Aztán egy-két pillanattal később a hangosbeszélő bemondta, hogy indul a vonatom. Fölhajtottam a kávémat, fölálltam, fogtam az újságomat, és alóla...
-Igen?
-Előbukkant az én bontatlan csomag kekszem.
-Micsoda? - hördült föl Fenchurch. - Micsoda?
-Ez az igazság.
-Nem! - A lány levegőért kapkodott, aztán hanyatt dőlt, és hangosan nevetni kezdett. Kicsit később megint fölült.
-Te nagy tökfej! - kuncogta. - Annyira elképesztően bolond vagy!"