Marc Chagall: Életem

"Jaj, de sok keserű könnyel, és mégis milyen büszke szívvel szedegettem össze a pénzdarabokat az asztal alatt, mert apám oda dobta. (Megbocsátom. Ez volt a szokása.) Lehajoltam, és összeszedtem a pénzt.
Az asztal alatt térdelve a jövőmre gondoltam, az estékre, amikor majd éhesen és egyedül bolyongok az utcán a sok jóllakott ember között. Én, a kisfiú leszek az egyetlen, akinek nincs mit ennie és nincs hol lehajtania a fejét… Közben az is megfordult a fejemben, hogy ott maradhatnék az asztal alatt.
Az se volna rossz.

Apám  kérdésére olyasmit dadogtam, hogy fes-tő is-kolába akarok beí-ratkozni…
Nem, emlékszem már, mit felelt, milyen arcot vágott erre. De mindjárt felkelt, és sietett begyújtani a szamovárt szokása szerint. Nekem csak úgy futtában vetette oda:
- Hát jó, utazz el, ha akarsz. De egyet mondok neked: pénzem - az nincs. Magad is láthatod, ez az egész, amit félre tudtam tenni. Különben nem küldhetek, arra ne számíts.
Mindegy, gondoltam, pénzzel vagy pénz nélkül - elmegyek.  És igazán megtörténhet az, hogy senkitől, de senkitől nem kapok egy csésze meleg teát? Hogy sehol se találok egy darab kenyeret? Hányszor ottfelejti valaki a papirosba csomagolt kenyerét a padon vagy kövön, ahol ült!
Fontos csak a művészet, a festészet. És hogy az én művészetem más legyen, mint mindenki másé.
A folyóparton a lányoknak udvarolgattam, a mezei utakon, háztetőkön, padlásokon meg a pajtásaimmal szórakoztam.
Házunk előtt egy padon a szomszédasszonyok ülnek, tereferélnek. Arra megy az egyik iskolatársam. Hamar a kapu alá húzódóm, onnan dugom ki a fejemet.
- Jopszi, holnap van a vizsga!
Nála alszom ma. Legalább jól megnézhetem a göndör fejét.
- Írjuk együtt a dolgozatot!

Hanem azért abban az időben, amikor botokkal dobálóztam, háztetőről néztem a tüzeket, fürdőztem és rajzolgattam, semmi a világon nem akadályozott meg abban, hogy udvaroljak a lányoknak a folyóparton.
Felforrt a vérem, ha megláttam az iskolás lányok hosszú copfját, meg a szoknyájuk alól kilógó csipkés nadrágot. Bevalljam, amit másoktól meg a magam tapasztalatából tudok (hiszen néha tükörbe is néztem), hogy akkori ábrázatom a húsvéti bor, az elefántcsont színű liszt és a könyvek lapja közé tévedt rózsalevelek színeiből tevődött össze?
Most azt mondják: ejnye, de nagyon tetszettél magadnak. Családom tagjai többször ott kaptak a tükör előtt, pedig mikor így elmerültem a saját arcom szemléletében, arra gondoltam, hogy milyen nehéz lenne az önarcképemet megfesteni.
Hanem azért - miért ne? Persze volt benne tetszelgés is, sőt azt is megtettem, hogy kifestettem egy picit a szemem alját, ajkamra egy csöpp pirosítót kentem, bár igazán nem volt rá szükség… Mert… hát igen… mert tetszeni akartam a lányoknak, akik a parton sétálnak.
Voltak sikereim, de sohase tudtam hasznosítani a sikereket. Például amikor Nyinával jártam Lioznóban.
Sétáltunk. Itt a jó alkalom. Érzem és remeg minden porcikám.
Vagy épp ellenkezőleg. A hídtól pár lépésre ülünk a padon, egy rozzant magtár előrenyúló teteje alatt. Esteledik. Senki se jár ott. Jó messze egy fiáker robog az állomás felé.
Aztán néma csend. Azt tehetek, amit akarok. De mit akarok? Megcsókolom. Egyszer, kétszer. Ma is, holnap is. De tudom, hogy a határt nem lépjük át. Pedig milyen ügyesen megrendezte a találkákat ez az erős akaratú lány, hogy kelepcébe csaljon!
A meghitt együttléteket a gonosz barátnőivel eszelte ki, vesztemre.
Igazán nem tudom, mi lelt, miért szállt inamba a bátorságom. Férfinak fabatkát sem értem. Pedig tudtuk mind a ketten, hogy másképp is történhetett volna, ha merészebb vagyok. De nem. Halálosan féltem a fűzőjétől, amit szándékosan vett fel éppen ilyenkor.
Tökéletesen tudatlan voltam.
De annyit mégis tudtam, hogy hiába vesztegetem az időmet. Hiába kísért el a város környéki dombokra, mikor festeni mentem. Se a csendes erdők, se a néptelen völgyek, mezők nem öntöttek belém annyi erőt, hogy legyőzhessem a félelmemet.

Meg aztán…
Egy este a parton ültünk, a város szélén a fürdő közelében. Lábunk előtt csöndesen folydogált a Dvina.
Merj! Bíztatom magam. Sapkám az ő fején van. Fejemet a vállára hajtom. De ez minden. Hirtelen lépéseket hallok. Egy csapat iskolatársam közeledik. Felénk tartanak. Felém, egyenesen. Visszakérem a sapkát.
- Add ide a sapkámat, Anjuta.
Felállunk, és elindulunk, de a sapka még mindig az ő fején van. A fiúk követnek. Egyikük gorombán hátbavág, és futás közben visszakiált:
- Hadd békén azt a lányt, és ide ne merd dugni a képedet többször, különben…
Az arcod sincs már előttem, Anjuta. Azóta felnőttem, látod. Nincs bennem semmi a gyermekből, se a gyerekifjúból.
Csak szomorú gondolatom van sok. Hogy szeretném pedig feltámasztani ezeket az időket. Újra meglátni az arcodat, ráismerni, ha talán öregedett is azóta. Mert akkor selymes volt és ránctalan, és egyszer vagy kétszer meg mertem csókolni. Emlékszel még? Te kezdted.
Te vontál magadhoz. Megcsókoltál. Egy szót se tudtam szólni. Forgott velem a világ. De uralkodtam magamon, s igyekeztem megőrizni szememben azt a kifejezést, hogy milyen merész fiú vagyok. Másnap megbetegedtél. Ágyba feküdtél.
Apró piros pörsenések voltak az arcodon. Odamentem hozzád, leültem az ágyad lábához, és megkérdeztem, nem attól van-e, hogy az este megcsókoltalak?
- Nem - felelted mosolyogva és elnyújtva a szót. Az az idő sohase tér vissza többet.
A jégpályán a híd alatt bemutattál a barátnődnek, Olgának. Szögletes, fitos orrú lány volt, és kicsit kancsalított. Valahányszor megláttam, olyan voltam, mint a terhes asszony, amikor megkíván valamit.
A legkülönbözőbb vágyakat gerjesztette benne. De ő holtig tartó szerelemről álmodott. Théa egy orvosnak a lánya. Náluk vagyok, és az apja rendelőjében a díványon fekszem.

Szeretem ezt a díványt.
Fekete viaszosvászon huzatja kopott és több helyen lyukas. A doktor biztosan ide fekteti a terhes asszonyokat, amikor megvizsgálja őket, meg a betegeket, akiknek a gyomrukkal, fejükkel, szívükkel van bajuk. És is végigdőltem a díványon, karomat fejem fölé nyújtom, és álmodozom.
A mennyezetet nézem meg az ajtót és a széket, ahol Théa ült. Őt várom. Most a konyhában van dolga. Vacsorát készít. Hal lesz meg vaj, kenyér. A nagy kövér, kutyája örökösen a lába alatt van.

Szándékosan feküdtem a díványra, hogy Théa majd odajöjjön hozzám, és megcsókoljon.
Már széttárom a karomat az üdvözlésére. Csengettek. Ki lehet? Ha az apja jött haza, okosabb felkelni és elmenni. De nem ő az. Théa egyik barátnője. Belépett. Hangjával megtelik a szoba, ahogy Téával cseveg. Én a rendelőben maradok. Nem megyek át hozzájuk. Jobban mondván átmentem, de a barátnő háttal állt felém, nem vett észre.
Érzem…mit is érzek?
Egyrészt bosszant, hogy megzavartak, és most már hiába is várnám Théát, úgyse jön oda hozzám. Másrészt az ismeretlen lány látogatása, dallamos, szinte egy másik világból jövő hangja túlságosan hat rám.
Ki ez a lány? Félek tőle. Nem, mégis inkább odamegyek hozzá, megszólítom. Késő. Már búcsúzik. Alig pillant rám, mikor kimegy. Mi is elmegyünk Théával sétálni. A hídon újra találkozunk a barátnőjével.

Egyes-egyedül van. Hirtelen ráeszmélek, hogy nem Théával kellene most lennem, hanem vele. A hallgatása, szeme az én hallgatásom, az én szemem. És mintha régóta ismerne, mindent tudna rólam. A gyerekkoromról, a jelenemről és jövőmről.
Mintha őrködne felettem, megérezne bennem mindent, pedig először látom életemben. Ő az én asszonyom. A halvány arca. És a szeme! Milyen nagy, kerek, milyen fekete ez a két szem! Az én szemem, az én lelkem.
Théa nem érdekel. Idegen.
Beléptem egy új házba, és most már odatartozom örökre."