"Az én szememben ez a csésze már eltörött."

"Mindannyian meglepődünk, ha két emberről hallunk, akik egymásba szerettek és összeházasodtak annak ellenére, hogy az egyikőjük gyógyíthatatlan beteg volt.
Úgy érezzük, emberfeletti szeretetre és bátorságra van szükség ahhoz, hogy valaki vállalja ennek a lépésnek a fájdalmas következményeit, hogy valaki úgy döntsön, összeköti az életét egy olyan emberrel, akiről tudja, hogy már nem élhet sokáig.

De hát nem erről szól a mi életünk is? Mi magunk is napról napra megyünk tovább valamerre, annak ellenére, hogy jól tudjuk, egyre rövidebb időt tölthetünk ezen a világon.
Napról napra élünk, és más, hozzánk hasonló törékeny embereket szeretünk, akiket szintén csupán egy hajszálvékony szál köt ehhez a világhoz.   
Ehhez ugyanolyan emberfeletti szeretetre és bátorságra van szükség!
Valójában az, hogy egy állandóan pusztuló és újjászülető, egyfolytában változó világ kellős közepén élünk, már önmagában csodálatos.
Joseph Goldstein találkozott Indiában egy szerzetesnővel, aki nap mint nap kimet a kolostor kertjébe, hogy kiásson egy kanál földet ugyanazon a helyen.
Amikor Goldstein megkérdezte, miért csinálja ezt, az apáca azt felelte, a mestertől kapta ezt a feladatot.
„Minden nap egy kanálnyi földel mélyebbre ásom a saját síromat.”

Stephen Levin pedig egy buddhista szerzetes történetét meséli el, aki elmagyarázta neki, miért képes igazán megbecsülni a teáscsészét, amelyből iszik.
„Az én szememben ez a csésze már eltörött” – mondta.

Ezeknek a történeteknek a hallatán talán kissé megborzongunk, de mégis nagyon sokat tanulhatunk belőlük.
A buddhista irodalomban
– ahogy más vallások irodalmában is –
számtalan történet meséli el, miként buzdítja éppen a halállal való találkozás az embert arra, hogy elkezdjen az élet legfontosabb kérdésein töprengeni."
Magát Buddhát is az indította el a spirituális keresés útján, hogy szembesült a betegséggel, öregséggel, halállal. "Így hát akár azt is mondhatnánk, hogy szerencsések vagyunk, amiért a depresszióban kóstolót kaphatunk a halálból, amiért ráébredhetünk a dolgok mulandóságára, és annak láthatjuk a halált, ami valójában. A halál valósága fájdalmas igazság.
Ez az, ami az élet keserédes ízét és misztériumát adja. Bármilyen félelmetes is, nem kerülhetjük el a szembenézést vele."

"Bár mindannyiunk élete véget ér egyszer, azért fejest ugorhatunk a világba, és élhetünk benne teljes életet. Fogadjuk szívünkbe a felismerést, hogy éppen a halál és a mulandóság az, ami olyan nagyon értékessé és gyönyörűvé teszi az életet.
Egy régi buddhista példázat elmeséli a bölcs tibeti mester, Marpa történetét, akinek meghalt a fia. Amikor a tanítványai fölkeresték, rettenetes gyötrelmek között zokogott és jajveszékelt.
A tanítványok döbbenten kérdezték tőle:
„Mester, hogy sírhatsz és jajgathatsz, amikor azt tanítottad nekünk, hogy minden mulandó és káprázat csupán?” .............
Ne az legyen hát a célunk, hogy megszabaduljunk minden fájdalomtól és keserűségtől.
Arra törekedjünk, hogy mindent, amit csak lehet, egészen átérezzünk az életben, és a fájdalom ellenére is tárjuk ki a szívünket."

Forrás:
Philip Martin: Zen kiút a depresszióból