A hinek kórházai

"Mint említettem, eleinte az alvótermekben dolgoztam, de munkám nem terjedt túl az ápoláson.

Az alvóterem körülbelül megfelel a mi kórtermeink fogalmának. Hogy miért nevezik mégis alvóteremnek, arra most jöttem rá.

Ők ugyanis minden beteget elaltatnak, ha a betegség fájdalommal jár. Valami elektromos tűt szúrnak a nyakszirtjébe, amitől a beteg mély álomba merül. A tűt csak a teljes gyógyulás után vagy legalábbis a fájdalmas időszak lezajlása után veszik ki. A hinek egyszerűen átalusszák betegségüket, álmukban pedig mesterségesen táplálkoznak.

Egyszer egy szívbeteget vittem a műtőterembe, és ámulattal láttam, mint veszik ki szívét. Az aortába csöveket kötöttek, melyek egy melegen tartott villamos szivattyúba torkolltak, majd a beteg testét ideiglenesen bevarrták, és a szivattyú tartotta fenn napokig a vérkeringést, míg a szív valami folyadékban dobogott, amit naponta felöntöttek. Később a szívet újra visszaoperálták helyére.

Be kellett látnom, hogy én itt sohasem fogok orvosnak számítani. Még kérdezni is szégyelltem, attól félve, hogy tudatlanságom miatt lenéznek, esetleg jogos gúnyjuknak is ki leszek téve, mint ez kollégák közt szokásos. Kérdéseimre egyébként csak hideg, szenvtelen arccal magyaráztak, amiből semmit sem tudtam kivenni irántam való érzelmeikből. Azt pedig hogy a faarcok mögött nincs is semminő faja az érzelmeknek, európai ember úgysem tudja megszokni. Arcukat fürkészve, mindig az indulatokat kerestem mögötte, és hidegségükből azt következtettem, hogy voltaképpen utálnak. Mindezzel pedig szinte teljesen érthetetlen ellentétben állt a végsőkig menő szolgálatkészség, amellyel minden lépésemben segítettek, anélkül azonban, hogy egyetlen jóakaratú mosolyt vagy kedvességet láttam volna rajtuk.

Szolgálatkészségük annyira megtévesztett, hogy megkíséreltem barátságukat is megnyerni, de minden ilynemű kísérletemre rideg és értetlen elutasítás volt a válasz.

Azt mondták, határozzam meg pontosabban, mit akarok, mert amit én zavarosan körülírva barátságnak nevezek és kérek, az valami fogalomféle, következésként adni sem lehet.

Hiába mondtam, hogy csak azt kérem, hogy legyen velem valaki, aki támogasson és társalogjon, azt kérdezték, mit csináljon és miről beszéljen, mindent megtesznek, csak pozitívumot mondjak arról, amit akarok.

Bármennyit is hallottam már róluk, mégis úgy fogadtam szavukat, mint gőgös arisztokratákét, akik udvarias ürüggyel zárják ki körükből a tolakodót. Úgy néztem rájuk, mint megfejthetetlen diplomatákra, talán éppen azért, mert megszoktam, hogy a talánytalan arc takarja a legnagyobb lelki komplikáltságot.

A tudásbeli és társadalmi távolság rendkívül kínossá tette amúgy is félszeg helyzetemet. Mikor a műtőben hangtalanul és óramű pontossággal összeműködve villant a kés egyik kézből a másikba, én csak leforrázott kiskutya módjára ugráltam köztük, és szégyenpír öntött el, valahányszor a nagy csendben egy-egy hang mégis megszólalt, mert az mindannyiszor csak nekem szólt.

És hiába böngésztem otthon a szakközlönyt, mit a csőposta rendesen lakásomra szállított, az az én számomra marsbeli nyelven volt írva. Csupa matematikai képlet volt az egész, még az egyes gyógyszereknek sem hatásait ismertette, csak kémiai tulajdonságaikat, amiből egy szót sem értettem. Kollégáim pedig olyanok voltak, mint a szfinx.

Ha legalább összeszidtak volna, mindent könnyebben tudtam volna elviselni. De a szenvtelen, oktató hang, amiről sohasem tudtam, mi rejtőzik mögötte, lelküknek ez a vákuumszerű megfoghatatlansága felőrölte idegeimet.

Helyzetem tarthatatlanságát betetőzte egy borzalmas eset, amely keresztényi és humánus felfogásomat a végsőkig feldúlta.

Egy agonizáló beteget látogattunk meg. Kollégám az alvó beteget megvizsgálta, majd egy másik orvost is odahívott, és az újra megvizsgálta. Ezután az előbbi a szekrényhez lépett, egy ampullát adott át nekem, hogy azt intravénásan beadjam.

Amint a pravaz tartalmát belenyomtam a betegbe, legnagyobb rémületemre azonnali merevséggel beállt az exitus.

Kollégámhoz rohantam a pravazzal és ampullával, bizonygatva, hogy nem én cseréltem el az injekciót, ő pedig a legteljesebb lelki nyugalommal azt felelte, hogy nem történt csere, az illető reménytelen volt, és meg kellett szüntetni, tehát telefonáljak a szállító osztálynak.

Megtántorodtam. Gyilkos vagyok!!

Csak akadozva tudtam néhány szót hebegni, hogy mit szólnak ehhez az eljáráshoz a hozzátartozók, de azt felelte, hogy mindössze egy öltöny és egy pár cipő tartozott hozzá, ezt pedig higiénikus okokból minden alkalommal elégetik.

És az emberek elpusztulnak anélkül, hogy valaki is egy könnycseppet ejtett volna értük! Apját-anyját senki sem ismerte, a szülők sem gyermekeiket, a moribund beteg pedig, mihelyt elérte az agóniát, eltávolítandó szemétnek számított!

- Ti tehát képesek vagytok az orvosi hivatás alapvető célját megtagadni? - kérdeztem, mikor némileg magamhoz tértem.

- Miféle célra gondolsz?

- Az élet fenntartására a lehető legvégső határig.

Kollégám érdeklődve lépett közelebb hozzám.

- A te hazádban ez az orvosi hivatás célja?

- Miért az én hazámban? Mindenütt. Más cél el sem képzelhető.

- Tévedés. Hivatásunk célja az embert megmenteni a szenvedésektől. Persze, hacsak lehet, visszaadni egészségét. Ha nem lehet, fájdalommentesen megszüntetjük, hogy ne okozzunk neki felesleges szenvedést, magunknak pedig felesleges munkát, amit más, biztos sikerű gyógyítástól vonnánk el.

Bár ezek a kegyetlen szavak is felforgatták humánus érzéseimet, de kollégám még folytatta:

- Ezenkívül vannak esetek, amikor a gyógyulás csak részleges lehet, és szenvedésteli életet jelentene. Főleg, ha a beteg nehezen pótolható testrészét veszti el. Ha ugyanis csak szívét vagy tüdejét kell eltávolítanunk, ez könnyen pótolható transzplantációval vagy műtüdővel, műszívvel. Sőt, már a fület is pótoljuk műfüllel, amely bármely működő idegre rákapcsolható, és a beteg rövid időn belül megtanulja a hallás új módját. De például a szem pótlása még csak kísérleti stádiumban van, az eddig kibocsátott fotoprotézisek csak ép látóidegre és ép látóközpontra kapcsolhatók, azonkívül nehezek is. Még rosszabb, ha valaki lábát veszti, és műlábbal örökké sántikálnia kellene. Nyilvánvaló, hogy az ilyent alvása közben megszüntetjük.

Reszkettem a borzalomtól.

- Azt csodálom - mondtam -, hogy egyáltalán be mer feküdni valaki kórházaitokba.

- Hát hogyne merne, mikor tudja, hogy beérkezése pillanatától kezdve megszűntek szenvedései.

- És az életösztön?

- Te bizonyára az állati életből örökölt életösztönre gondolsz. Ez az atavisztikus állapot nálunk is megvolt néhány ezer évvel ezelőtt, de mai ösztöneink természetesen a mai körülményekhez alkalmazkodnak. Említetted, hogy nálatok a fog még megodvasodhat. Tudod, hogy az milyen fájdalommal jár. Az ember úgy érzi, ki kellene tépni a fájó fogat, és valóban, a lyukas fog semmiképpen sem gyógyul magától, tehát következetes lett volna, ha a lyukas fog fájdalmával egyben a kihúzás kellemessége járt volna vele. Ehelyett a fog még az érintésre is erős fájdalommal felelt, tiltakozva az egyetlen lehetséges gyógyítás ellen. Van tehát a természetben is következetlenség.

- De az életösztön...

- Az ugyanilyen következetlen volt. A beteg teljesen gyógyíthatatlan állapotban, fájdalmaktól őrjöngve is ragaszkodott életéhez.

- Mert ez a természetes ösztön.

- Ami az ősállapothoz igazodott. Civilizációnk azonban megváltoztatta környezetünket és életfeltételeinket. Ha ösztöneink ma is az őskörnyezethez igazodnának, és nem szelektálódott volna ki a mai környezethez alkalmazkodó embertípus, úgy éppen ez volna természetellenes, mert egy belső ellentmondás emésztené fel életünket.

- Ezért öltök embert? Ez az igazi ellentmondás!

- Ezért nem ölünk embert. Az ősállapotban az embereknek harcolniuk kellett egymással a táplálékért, de ma már magunk termeljük azt. Ha ősi ösztöneink nem fejlődtek volna civilizációnkkal, úgy ma is egymást ölnénk, mikor a táplálékért nem ölni, hanem támogatni kell egymást a termelésben. Igenis ölnénk, magunk se tudnánk, miért, mesterségesen kiagyalt címeken, viszont a reménytelen beteget életben tartva, további szenvedésekre kényszerítenénk. Nos, ez volna az ellentmondás.

- Ti beszéltek ellentmondásról, akik úgy szolgáljátok az életet, hogy megszüntetitek?

- Nem az élet és halál jelent ellentétet, hanem az élet és szenvedés.

- Akkor miért van nálatok egyáltalán gyógykezelés? Ha célotok pusztán a szenvedések elkerülése, miért nem altatjátok mindjárt az újszülöttet halálra? Elvégre, elveiteket követve, oda kell kilyukadnunk, hogy a legtökéletesebb lét a nemlét. A nemlétben csakugyan nincs ellentmondás, de a ti gondolkodástokban annál több.

- Mi az életet biztonságossá és bőségessé tettük, amibe érdemes beleszületni, és érdemes abba visszagyógyulni. Hozzánk a beteget egészséges és a környezethez idomult ösztöne hozza, mert tudja, hogy egy szenvedéstelen életbe gyógyítjuk vissza, vagy ha további élete szenvedéssel fenyegetne, szenvedéstelen halálba gyógyítjuk. De a ti kórházaitok egy kezdetleges kor itt maradt kínzókamrái. Csodálom, hogy valaki egyáltalán be mer feküdni.

Szavai persze nemhogy meggyőztek volna, hanem még inkább megborzasztott ez a rideg és könyörtelen gondolkozás, amely előtt az ember élete semmivel se szentebb a vágóbaroménál. Valóban, csak lélek nélküli barmok képesek szó nélkül tűrni az egyén élethez való legelemibb jogának sárba tiprását.

Percig sem tudtam tovább maradni. Kirohantam és elutaztam, távol a várostól. És ott, ahol senki sem látta, magam a földre vetve könyörögtem az Egek Urának, hogy bocsássa meg végtelen bűnömet, melybe önszántamon kívül kevert e szívtelen, gyilkos és gonosz faj.

Ezzel azonban betelt a mérték. Valahogyan el kell mennem olyan foglalkozásba, ami lehetőleg szakmámba vág, de ahol mégsem kell gyilkolnom.

Végül kitűnő megoldásként villant fel bennem a gondolat, hogy beiratkozom egyetemükre, hol mint passzív hallgató tölthetem időmet. Ezzel nemcsak köztük való pozíciómat véltem megerősíteni, és az unalmat elűzni, hanem főként az a gondolat vezérelt, hogy idővel, hazámba visszatérve, tudásommal értékes szolgálatot tehetek hazámnak és a keresztény civilizációnak, ha tudniillik azon katonáinkat is vissza tudom adni az életnek, akik jelenleg reménytelenül sebesültnek látszanak.

Hevenyészett számításaim szerint, ha minden angol matróz életét csak kétszer is meg tudjuk hosszabbítani a végleges hősi halálig, úgy Őfelsége flottája a jelenleginél legalább hetven százalékkal nagyobb veszteséget tud okozni hazám és a civilizáció galád ellenségeinek."

Kapcsolódó cikkek: