A halálközeli élményekre a modern korban Raymond Moody (Élet a halál után), Elisabeth Kübler Ross és Carl Gustav Jung irányította rá a figyelmet.

Ezen élmények nagy része túlmutatni látszik a tudomány jelenlegi ismereti körén, ezzel együtt az NDE (Near-Death Experience) tudományos módszerekkel is megközelíthető, azaz nem utasítható a vallási eszmék és misztikumok tárgykörébe.
A halálközeli élményeket kutató tudósok ma már úgy gondolják, hogy a tudat ugyanúgy létezik tovább, miután az agy megszűnt létezni.
Úgy vélik, a tudat független az agytól, az agy csupán a folyamat fizikai végrehajtó része -ahogyan a tévé is csak átalakítja képpé és hanggá a fogadott hullámokat. Amikor a kutatók az agysejteket vizsgálják, azt találják, hogy azok semmiben nem különböznek a test többi sejtjétől.
Képesek fehérjét és kémiai anyagokat előállítani, de nem tudnak semmi olyat, amivel a gondolkodás szubjektív jelenségét produkálnák.

A klinikai orvostudomány, az intenzív terápia fejlődésével párhuzamban egyre többen élnek túl olyan állapotokat, amelyekbe korábban belehaltak volna, továbbá egyre több időt töltenek el emberek olyan mély eszméletlenségben (kóma), amely állapotokból a korábbi évszázadokban nem lett volna visszatérés.
Ráadásul nagyon sok ember lép ki a testéből valamilyen operáció alatt, és ténylegesen végignézi azt. Ennek a ténynek minden orvosnak és nővérnek tudatában kellene lennie. Ez azt is jelenti, hogy amíg a beteg nincs magánál, csak olyan dolgokról lenne szabad beszélniük, amiről úgy hiszik, hogy az öntudatlan beteg egyébként is hallhatná.

A klinikai halál állapotába kerülők megközelítően 10 százaléka él át halálközeli élményt.
Ez konkrét számokban kifejezve azt jelenti, hogy az USA lakosságának kb. 5% élte már át a jelenséget, ami megfelel a 400 milliós államban kb. nyolcmillió ember tapasztalatának.
Ami a jelenség alapos vizsgálatát elindította, hogy felfigyeltek arra, hogy a klinikai halál állapotából visszatérő személyek nagyban hasonló tapasztalatokról számolnak be korra, nemre, vallási-világnézeti beállítódásra tekintet nélkül. A beszámolók az alábbi állandó elemekből építkeznek (kivételek mindig akadhatnak):

1. testenkívüliség élménye, a "meghalás" tényének tudatosodása, a kórházi személyzet vagy a baleseti körülmények és a saját test külső megtapasztalása. Tiszta tudat, szikrázóan éles érzékelés, "anyagtalan test" állapot, lebegés, esetleg időnélküliség érzete.

2. áthaladás egy sötét alagúton, melynek végén egy „fénylény”, azaz egy szikrázóan fénylő szellemi lény, entitás vár rájuk. Vallástól függően értelmezik személyét vagy egyszerűen egy "sugárzó szeretetű" lény jelenlétéről számolnak be. Hieronymus Boschnak létezik egy gyakran idézett képe, amire jól illik ez a leírás.

3. találkozás elhunyt rokonokkal, ismerősökkel, minden rettegés, szorongás nélkül, euforikus állapot.

4. az "életfilm" megtekintése, egyfajta panorámaszerűen megjelenő folyamatként, ahol az illető megtekintheti és ténylegesen át is élheti életét és tetteinek következményeit - mások szemszögéből is.

5. ennél tovább legtöbben nem jutnak el, a visszatérés mellett döntenek vagy felszólítják őket erre, aminek nem szívesen tesznek eleget és végül a testükben térnek magukhoz.

A halál közeli élményekről szóló beszámolók egyik legfontosabb
és állandóan visszatérő motívuma
egy határtalan szeretettől áradó isteni lény jelenléte, akinek jelenlétében olyan szeretetet élnek meg az érintett személyek, ami nem írható le pusztán az eufória szóval, nem azonos az orgazmus során tapasztalt átéléssel sem.
Ez az egyik legfontosabb többlet tapasztalat, ami hiányzik a hallucinogén drogok és az endogén opioidok ingerléséből vagy akár a központi idegrendszer területeinek károsodásából, epilepsziás gócokból vagy közvetlen kontakt elektródás ingerléséből következő eufória vagy moria érzetéből is.
Egy másik fontos jelenség, hogy az "életfilm" értékelése morális és etikai szempontok szerint életepizódonként (ha a személy eljut ebbe a stádiumba), és az egyébként erkölcsileg az átlagnál nem fejlettebb személyek is olyan erkölcsi tapasztalatokkal gazdagodnak, amelyek szinte idegenek az élő személyiségtől, de mégis helyes felismeréseket hordoznak magukban (ha konkrétumokra a személy egyáltalán vissza tud emlékezni).
Egy másik érdekes jelenség, hogy a személyek tapasztalatai nincsenek tele a hallucinatív tapasztalatokra jellemző félelmetes álomképekkel vagy éppen élénk érzéki tartalmakkal.
Az átéltek sem irracionálisak, csak nem felelnek meg a mindennapi világunkban tapasztaltaknak, ugyanakkor bírnak belső logikával. Érdekes, hogy az akusztikus, illetve a kombináltan akusztiko-vizuális hallucinációkban előforduló alakokkal ellentétben a "fénylény" és az "elhunytak szellemei" mindig telepatikusan érintkeznek a klinikai halál állapotába jutott személlyel, amit azok észlelnek és beszámolójukban gyakran hangsúlyozzák is ennek különösségét.

Az öngyilkossági kísérletekből visszatértek beszámolói jelentik az egyetlen kivételt, a földrészenként egymástól nem sokban különböző halálközeli élménysorokból.
Az öngyilkosságot elkövetett személyek egyáltalán nem élnek át kellemes érzéseket a halálközeli élmények észlelése során, bár a testenkívüliség érzése megmarad.
Ezek az emberek arról számolnak be, hogy először nem értették, miért vannak tudatuknál, majd frusztrációt éreztek és tehetetlenséget, mert nem tudtak kapcsolatba lépni az élőkkel. Más beszámolók arról emlékeznek meg, hogy az öngyilkosok lelkei a bardo állapotában maradnak a Földön, s nem tudnak szabadulni tettük következményeitől.
Néhány személy arról számolt be, hogy ezek a lelkek hiábavalóan esedeznek bocsánatért még élő hozzátartozóiktól és eközben pokolian szenvednek tettük etikai súlyától.
Azok a személyek, akik sokáig voltak mély kóma vagy klinikai halál állapotában, ritkán azt is elmondták, hogy az életükben függőségben szenvedő személyek szellemei esetében is hasonlókat tapasztaltak.

A tapasztalatok szerint a halálközeli élmények ugyanolyan gyakran érintenek ateistákat, vallásos keresztényeket, muzulmánokat, buddhistákat vagy bárki mást, teljesen függetlenül nemtől, kortól, hittől és világnézettől vagy attól a kortól, amelyben a személy él.
Az viszont megfigyelhető, hogy az élmény elmondási módját, a beszámoló értékelését sokban befolyásolhatja az adott személy környezetének világnézete és belső elgondolása a világról.
A "fénylény" említése Jézusként, Mohamedként, Buddhaként, Istenként vagy egyszerűen fényt sugárzó szellemként egyaránt megjelenik a leírásokban.

Jelenleg is aktív kutatások folynak a jelenség organikus okainak megértésére (feltéve, hogy ez a kutatási irány megfelelő egyáltalán). A neuroteológia posztmodern irányzata foglalkozik a hivatalos akadémiai tudomány részéről a jelenséggel.

Valójában eddig a neuroteológiai/neurotanatológiai kísérletek nem tudták megmagyarázni a jelenség feltételezett organikus-biokémiai okait és természetét, mivel nem tudták előidézni a jelenségcsoportot kísérleteik során, ami elengedhetetlen feltétele lenne egyáltalán magának a tudományos kutatás megkezdésének.

1978-ban hozták létre az International Association for Near-Death Studies-t (A halálközeli élmények vizsgálatának nemzetközi szervezete, angol rövidítéssel: IANDS) Connecticut-ban (USA). Ez a szervezet azóta is gyűjti az emberek beszámolóit a jelenséggel kapcsolatban.

A jelenség magyarázatára különböző biokémiai, vallási, filozófiai, pszichológiai, elméletek születtek.

-Például, hogy a tudatvesztést követő eszméletlenség helyett a REM-alváshoz némiképp hasonló, de rendezetlen tudati aktivitás jönne létre az egyed halálakor. Eszerint a haldokló idegsejtek, mintegy stresszreakcióként kiszabaduló neurotranszmitterei elárasztanák a testet, s ez vezetne a tudat e különös állapotához. Az elméletnek ellentmondani látszik, miszerint a halál bekövetkeztének legbiztosabb indikátora éppen az EEG-n tapasztalható elektromos csend.

­­-A Tibeti Halottas Könyv a tárgy szempontjából még érdekesebb részleteket közöl. A könyv eredeti címe Bardo Tödol (Bar-do thos-sgrol), ami annyit tesz, hogy a „a köztes létből hallás útján való megszabadulás”. A könyvet a frissen elhunytak és a még élők tanítása végett írták, hasonló szándékkal, mint az egyiptomi rokon írást. Az elhunyt temetésén részleteket olvastak fel belőle, mivel hitük szerint az elhunyt szelleme jelen volt a szertartáson és ezzel igyekeztek útmutatásokat adni neki.
Tibetben ismert egy fogalom, a delok. Delokon azt a személyt értik, aki visszatért a halálból és erről be tud később számolni. Ezek a tetszhalott emberek megjárták a tibeti buddhista túlvilág egy köztes állomását, a bardót, majd visszatérnek tetszhalott állapotukból. A tibeti buddhista mesterek közül állítólag sok megjárta ezt a köztes létet.

A Tibeti Halottas Könyv így ír a halál fázisairól:

1. A halálközeli élmények többsége a test elhagyásával kezdődik.

2. A halott észleli, hallja és látja a környezetet és halott testét és hallja az ott lévők gondolatait és imáit, esetleg nagy mesterekkel ebben az állapotban is képes kommunikálni.

3. A "létesülés bardojában" a halottak megpróbálnak kapcsolatba lépni az élőkkel és a tárgyakkal, de nem képesek kommunikálni velük vagy akárcsak megmozdítani a tárgyakat. Ebben az állapotban semmi se fáj testi értelemben, a gondolkodás és a közlekedés a gondolat sebességénél fogva pillanatok alatt, elképesztő pontossággal történik.

4. A haldokló találkozik egy rendkívül fényes, tiszta szellemlénnyel, amiben magára ismer.

5. Az elhunyt találkozik más szellemekkel is, akik szintén a bardoban találkoznak vagy azon túl.

6. A halott áttekinti elmúlt életének eseményeit.

7. Túlvilági tájakra kerül, fényes városokat, mennybeli és pokoli helyeket lát, zenét hall („szférák zenéje”).

8. Elér egy határt, ahonnan vagy visszatér az életbe, vagy végképp meghal anyagi értelemben.

9. Kellemetlen és kényszerű visszatérés a földi életbe, valamely bevégezetlen feladat miatt.

Úgy tűnik, hogy ha haldokló ágyához lépünk, aki már nagyon mély kómában van, az az asszony vagy férfi mindent hall, amit mondunk. És ezért soha sincs túl késő azt mondani, hogy „sajnálom”, vagy „szeretlek”, vagy amit épp mondani akarunk.
Ilyen szavak soha nem jöhetnek túl későn, a halál után sem, mert a halottak még mindig hallják, amit mondunk, legalábbis, amíg egyedi intellektusuk meg nem szűnik, és válik újra azoknak a szellemi erőknek a részévé, amelyekből egykor kivált. 

Amikor az ember kilép a testéből, olyan létbe kerül, ahol már nincs többé idő, ahol tehát az idő egyszerűen nem létezik, mint ahogy a mi értelmünkben vett helyről és távolságokról sem lehet beszélni, mivel mindezek földi jelenségek. Ha például az egyik földrészen meghal valaki, és közben az anyjára gondol, aki egy másik földrészen van, tudata képes áthidalni a sok ezer kilométert, és egyszeriben az anyjánál találja magát. Ez a jelenség már nagyon sok ember számára jelentkezett, amikor egyszer csak tudatossá vált számukra, hogy valaki, aki meglehetősen messze lakott, hirtelen ott volt velük. És egy nappal később felhívta őket valaki, vagy jött egy távirat, amelyben közölték, hogy száz vagy ezer kilométerre innen meghalt az érintett. Az ilyen emberek természetesen nagyon érzékenyek, mert az efféle látogatások általában nem tudatosulnak az emberekben.

Forrás:
wikipédia, Popper Péter,  Elisabeth Kübler Ross