Az elme törekvése mindig a most elutasítására, és a mostból való elszökésre irányul.
Más szóval: minél jobban azonosulsz az elméddel, annál többet szenvedsz. Vagy úgy is fogalmazhatok: minél inkább képes vagy elfogadni és értékelni a mostot, annál szabadabb vagy a fájdalomtól, a szenvedéstől - annál szabadabb vagy az egós elmétől.
 Miért tagadja az elme oly megrögzötten a mostot, miért áll neki folyton ellen?
Mert nem képes funkcionálni és rajtad uralkodni az idő nélkül, ami számára a múlt és a jövő, s az időtlen mostot ezért fenyegetésként éli meg. Az idő és az elme valójában elválaszthatatlanok egymástól.

Az elme elutasítja a mostot, egyfolytában a múltba és a jövőbe szökik, illúziókban él, a valóságot, a jelent nem szereti, mert abban nem képes uralkodni feletted.
A gondolkodó figyelése helyett, úgy is eljuthatsz a gondolatmentes állapotba, hogy teljes figyelmedet arra fordítod amit éppen csinálsz, ami éppen körülötted zajlik, az illatokra, a hangokra, az érzésre, ami benned van, teljes figyelmed a jelen pillanatban legyen.
Ha belsődben egy békés érzés árad szét, akkor jól csinálod.